"Barométere vagyunk az összes jó zenének ´77-től mostanáig" - definiálja magát a Massive Attack. Elég beképzelt duma, de mégiscsak arról a társaságról szól, amelyet az utóbbi tíz év legbefolyásosabb angol zenekarának kiáltott ki a szakma. "A Massive Attack kategórián kívüli, és ebben meghatározó, hogy honnan jött. Amerikában nem létezik ilyen kulturális integráció. Ez csak Angliában történhetett meg."

Konkrétan Bristolban. Itt működött a Wild Bunch Sound System kollektíva a hetvenes évek végétől. A partik közönsége kezdetben csak punkokból és színes bőrűekből állt. A Massive Attack fő rappere, az olasz Robert "3 dimenzió" Del Naja nem szívesen idézi fel azokat az időket. Még abban sem volt köszönet, hogy ő volt a legnépszerűbb graffitis a városban. Egyszer például Goldie-val nyomult, és hajnalig készítettek egy cifra feliratot. Másnap arra ébredtek, hogy ráfújta valaki: "Ezt niggerek csinálták." "Éppen vakartuk le, amikor nem messze tőlünk kiszállt a kocsijából egy pasas. Goldie biztos volt benne, hogy ő sprézett. Gondoltam, megkérdezhetjük tőle, de Goldie már egy durungot szorongatott. Mikor befordult a jóember a sarkon, az mentette meg az életét, hogy az a borzasztó suhintás nem talált. Különben szétloccsan a feje. Végül csak a veséje lett megdolgozva egy kicsit. Rémálom volt az egész."

A Wild Bunch DJ-csapatába válogatni is nehezebb lett volna különfélébb etnikai, szociális és zenei hátterű figurákat. "A mixelés ötlete onnan jött, hogy a suli után együtt lógtak a fekete, a fehér és az indiai gyerekek. Később ugyanazokba a klubokba jártak, így alakult ki a mai drum & bass."

A nyolcvanas évek elején egy Wild Bunch-bulin egymásra keverve lehetett hip-hopot, reggae-t, filmzenét, triphopütemeket, punkot, rapet és jungle-dobokat hallani. Amúgy bluesesteknek hívták őket. Aztán a DJ-k elkezdtek stúdióba járni, hogy saját bakelitkorongokat, dubplate-eket vágassanak. Így született meg a Massive Attack.

Ez az "antibanda" készítette ´91-ben a debütáló Blue Lines albumot. Azt mondják, ez a szigetország (valaha készült) legjobb soullemeze. Éjjel-nappal adta az MTV, ahogy akkori énekesnőjük, Shara Nelson énekelve rója az utcákat. De én inkább arra a klipre gerjedtem, amit szigorúan csak éjfél után adtak. Minden kamu nélkül bejön egy sztriptíztáncosnő a színpadra, terpeszt egyet-kettőt, és levetkőzik csontra. Azóta csiklószegényebbek a klipműsorok.

A 94-es Protectionnek már egy tudatos együttes futott neki. Érezték a kihívást. Kemény felkészülés folyt, 3D mindennap elment Trickyvel számokat írni. A kocsmát tartották a legautentikusabb forrásnak, és sikerült minden alkalommal az ájulásig piálniuk. Az előző albumhoz képest így kissé beszívottabb, ziláltabb az eredmény, az összkép mégis kiegyensúlyozott. A másvilági szövegeléseket remekül ellenpontozták az angyali csajok, Nicolette és Tracey Thorn. Meglett a platina és minden, ami fénylik.

Aztán a turnék következtek, kijött Mad Professor remixe a Protectionből, Madonnával összehoztak egy Marvin Gaye-feldolgozást, és írtak egy dalt a Batmanbe. Nem mondhatni, hogy teljes csend volt körülöttük, mindenesetre a tavalyi Risingson maxi a fű alatt akarta beharangozni az új albumot. Egyszerűen nem egy rádióbarát nóta.

Most azonban nagyot durrantottak. Innentől nem három árnyék-lemezlovasról és híres vendégénekeseikről képzelgünk a Massive Attack hallatán. Ahogy a DJ-kultusszal előtérbe kerültek a személyiségek, róluk is kiderült, hogy ezt csinálják lassan húsz éve. Ehhez képest immár kevésbé érdekesek az énekesek, pedig odateszik rendesen. Megint itt van Horace Andy, a reggae-legenda. A nyitó dal, az Angel az ő egyik korai dalának a letuningolt változata. John Holt klasszikusa, a Man Next Door is csak úgy repül, mint a kitépett szárnyú madár, ami azért érdekes tud lenni. Liz Frasier, az ex-Cocteau-énekesnő szintén három számban dalol. A Teardrop zseniális videójában egy magzat az anyja méhében énekel. Liz éppen terhes volt, innen az ötlet. Aztán van még egy megkapó orgánumú hölgy, bizonyos Sarah Jay. Szóval az énekesek kisebb betűvel, félig zárójelben, a DJ-k meg kiemelve, aláhúzva vastagon. Nekem fele-fele, de mindenki döntse el maga.

A banda tengelye Grant "DaddyG" Marshall, a frusztrált lemezlovas. A ma már top DJ Nick Warren egykori partnereként Bristol leghíresebb korongosa volt, house-bulijaira garantált volt a telt ház. Ugyan arról álmodozott, hogy ő lesz a következő Paul Oakenfold, de most még be kell érnie Tricky helyével.

Andrew "Mushroom" Vowles szintén fekete. Õ a takarék üzemmódban működő B-boy, igazi hip-hop-attitűddel. Csendes megszállott, csak az ütemek érdeklik, meg a legújabb edzőcipőmodellek. "Big beat? Mi az? Nem olvasok újságot. Nincsenek ránk hatással a trendek." (O. K., de - tegyük hozzá halkan - a Massive Attack sem trendformáló már.)

3D a morbid gondolataival, örök elégedetlenségeivel gyűröttebb, mint valaha. "Csak egy depressziós barom vagyok. Képzelt utazásainkban előre haladunk, valójában viszont hátraléptünk. Nincs meg a biztonságom, és ezt megszenvedik a kapcsolataim. Ha egy turnéról hazamegyek az élményeimmel, a haverok úgy kezelnek, mint egy idegen lényt. Nem is tudok sztorizni, inkább megkérdezem, melyik meccset adják a tévében."

Három külön világ, és azonnal összevesznek, ha a zenére terelődik a szó. Saját stúdióik vannak, képtelenek együtt dolgozni. Végül persze összejönnek, mint a lemezborító portréin például. Használt autót ne vegyünk ilyen arcoktól. De azt is szépen érzékelteti egy ilyen kép, hogy van fekete a fehérben is, és viszont.

Összegzés? Ott van a borítón. Abban a gyönyörűen páncélozott, felfegyverzett szarvasbogárban valami nincsen teljesen renden. Mintha belül megroncsolódott volna egy kicsit.

Annyit tesz a Mezzanine, félemelet.

Reggel nyolc van. Hazaértél, mégsem ért véget a parti. A benned élő DJ továbbra is rakná a lemezeit. Kóvályogsz a lakásban. Kimerült vagy, megpihennél, de ha lehunyod a szemed, hegesztenek. Kéne valami levezető. Vagy akár induljon el a nap. Mindegy, hogy le vagy föl, csak valamerre elmozdulni már. Szorongató érzés a lépcsőfordulóban. Megrekedtél, tanácstalanul toporogsz.

Bognár Tamás

EMI, 1998