Ráhúztunk kicsit a nyárra, ezért aztán - számos hivatásos színházi néző - csak most abszolváltuk az első premiert: máris van mit pótolni. A tehetségben megőszült román rendező asszony, C-t-lina Buzoianu előadását választottuk a Tháliában, amelyet Görgey Gábor jó néhány évtizedes drámájából, a Rokokó háborúból készített.Vannak, akik emlékeznek rá, hogy ment ez a darab újkorában a kaposvári színházban (az még a Kaposvár előtti Kaposvár volt!), Sándor János rendezésében, valamikor a hatvanas évek végén. Akkor nyilván igazi rokokó imitáció volt, ami ma - na ja! - posztmodern imitációja ugyanennek, bár nem tudom, számít-e valamit ebből a szempontból a közben eltelt idő. Mindenesetre amikor fölmegy a függöny (mert van!), Both András jól ismert díszletvilágát látjuk; rémlik, mintha nem is a világot, hanem pont ugyanezt is láttam volna már, persze nem így van, hiszen jókora papagájok (?) vannak a fekete-piros ferde falsíkokon, és később még egy oroszlán (tigris?) is megvilágosodik, neki meg van némi köze a szöveghez. Szász Endré-s vonalvezetés; aki szereti az ilyet, annak akár rokokó.
Én például szeretem; na, nem a díszletet, hanem C-t-lina Buzoianu expresszív, erősen látványos színházát; legutoljára a Bárkában bemutatott Pirandello-darabban szerettem igazán, aztán érteni véltem és elfogadtam az ugyanott színre vitt Három nővérben is. Sajátos képi hangsúlyokkal, érdekes asszociációkkal, refrénszerűen ismétlődő mozgássorokkal szokott ő dolgozni, ezekből épül az a színházi nyelv, amelyet nem különösebben nehéz, mindazonáltal érdemes megtanulni megérteni.
Már persze, ha mond rajta valamit.
Görgey darabja alaposan beporosodott az időben, ez elsősorban a dialógusokon látszik, azok közül is leginkább a fiatal pár szerelmes mondatain: így ma már nem beszélnek. (Lányt megerőszakolják, mire megkérdi Fiútól: de azért szeretsz? Szeretlek. Nem undorodsz tőlem? Nem. Ölelés, csók. Ehhez minimum Ingrid Bergman és [nekem] Humphrey Bogart kell, amivel nem azt akarom mondani, hogy bármi is múlt volna Jordán Adélon és Ruszina Szabolcson.) De ez mellékes, bár olykor fülsértő, a "mesterien megoldott növénykupola" például föltétlenül. A fő az, hogy a darab közegén, ezen a régen megálmodott demokratikus diktatúrán pokoli fantáziával szaladt túl a történelem, a háborúját messze lekörözte például Bosznia - kinek rebben a füle ma, ha azt hallja, hogy halomra lődöznek egy nevesincs dzsungelnépet... Száraz Dénes hiába veszi - hangsúlyban és jelmezben - maira az ölésbe belemámorosodott katonát, mesefilm az egész.
Tán azért, mert a dramaturgiája is erre emlékeztet. Gügye öreg király (itt alzheimeres diktátor) és még gügyébb, pipiske felesége előtt hajbókol érthetetlen okból egy leggügyébb hoppmester. Díszletminiszterek (az Állami Népi Együttes szólistái adják őket) zsúfolják a színpadot, olykori harcias táncbetétekkel például. A cselekmény igen vérszegény - bár más szempontból nagyon is vérdús, hiszen halomra öldösnek mindenkit, legalábbis sokakat, de mondom: mese ez, gyermek. Nyilván a társadalomábrázolásnak kellene ütnie itten egy jó nagyot; annak, hogy a hülye király összekeveri az étolajat a nyersolajjal, és azon sopánkodik, hogy nagy az olajszámla. Vagy annak, hogy egy olyan ember vezet egy népet, aki tök lökött, mindent elfelejt - istenem, ha csak ennyi lenne vagy lett volna...
Vagy annak, hogy a "kinevezett ellenzék", az az egy ember éppoly gügye, mint a király (elnök, na), meg is ölik, és akkor egy sematikusan romlatlannak látszó fiatalemberből lesz az ő méltó utódja, akit ezért, mármint a megalkuvásért, a karrierizmusért és egyéb, hasonlóan meseszerű aprócska jellemhibákért megvet az ő szerelme, a fiatal lány, és üstöllést kiszeret belőle. Egyébként ő, a fiatal lány az a bizonyos pozitív hős a mesében. Csak hát ez olyan mese, amelyben erre is rá lehet fázni.
Fogalmam sincs, adom itt a hülyét, hogy jön ez most ide, mármint a Thália színpadára, meg hogy hogyan került ez az egész C-t-lina Buzoianu kezébe, és
miért nem adta vissza
gyorsan, ha egyszer ennyire semmi nem jutott az eszébe róla. Mert azt már csak ne nevezzük valaminek, hogy bábos-pantomimes gesztusokkal kísérnek a színészek bizonyos szófordulatokat: az apa két feltartott kéz, az ellenzék ugyanez lent, előrenyújtva. Az esküvő? Hát persze hogy két összekulcsolt kéz.
Egy ilyen rendezői hakni szokásos velejárója, hogy a színészek vagy rosszak, vagy tanácstalanok; itt olykor a kettő együtt igaz. Bodrogi Gyula joviálisra veszi a gügye elnököt; ő egy lezser és kedves színész, kéne neki egy jó rendező. Meg szerep is persze. Egyik sem ártana a többieknek sem; akkor tán az elnökné szerepében Szilágyi Enikő nemcsak a tipegést meg a kötőtű-rezegtetést csinálná jól, és Blaskó Péter sem menekülne eszeveszetten a saját manírjaihoz. Cserna Antal a lakáj-miniszterelnök-hoppmester szerepében istenien hajbókol - unásig ismételt mozdulatain unásig kacagnának a gyerekek.
Nehogy már bárki félreértse: nekem a haknival a világon semmi bajom nincsen, magam is űzöm, valahányszor pénzre van szükségem, és mindig van; igaz, a munkát már csak betyárbecsületből sem spórolja ki belőle az ember. De ezúttal az történt, hogy egy hakni művészetnek maszkírozza magát, a munka, a rendezői elgondolás és kivitelezés meg van úszva, a produkció fölemészt rengeteg pénzt és energiát (a pénz tetemes része a színpadon is látható), nem a célközönségnek kínálja magát, és nem a megfelelő helyen. C-t-lina Buzoianu az ő markáns színházi nyelvén ezúttal nem mond semmit: halandzsázik.
Csáki Judit
