Zene

Abból a finoman szólva is megalapozottnak tűnő feltételezésből vagyunk kénytelenek kiindulni, hogy alkotói ez opust nem kimondottan magyarországi fogyasztásra szánták. Persze az is nyilvánvaló - élőerőben és vizuális háttérben realizálódott szembeszökő jelenlétünkből kifolyólag -, hogy látását megúszni eleve kevéske reménnyel kecsegtetett. Mindezzel együtt bajosan lenne elvárható, hogy ne csípőre tett szemmel üljünk be a moziba, mondván: na zenélj nekem, te film, mi merre hány méter Pesten.

Wim Wenders és a zene - lerágott lemez. Persze most sem hangzik rosszul, hogyan is hangozhatna, ha egyszer Lou Reedet, Peter Gabrielt, Bonót, Nick Cave-et, Laurie Andersont, Tom Waitset, Sinéad O´Connort hallhattuk a filmjeiben. Wim Wenders és Ry Cooder - Párizstól Texasig megint csak közismert sztori, ám tavalyelőtti, havannai kirándulásukat nem hagyhatjuk szó nélkül. Akkor kezdett első szólóalbuma felvételéhez a Buena Vista Social Club egykori muzsikusa, Ibrahim Ferrer.

"Elmentem, hogy megnézzem a lakást / Kérdeztem, mi az ára / Azt felelték, tizenkétezer / Rendben van, mondtam / Mire ők, honnan jöttem / Algériából, válaszoltam / Nagyon sajnáljuk, közölték, a lakás már ki van adva."

A spanyol giccs királya tizenhat évesen érkezett Madridba, miután tele volt a hócipője a vallásos neveltetéssel és a Franco-diktatúra vidéki hangulatával, hogy megtalálja későbbi "szappanoperáinak" hőseit az épp szárba szökkenő fogyasztói társadalom madridi középosztályában. Miközben tizenkét évig hivatalnokoskodott a Telefónicánál, megvette Super 8-as kameráját, underground magazinoknak írt, tagja volt egy punk-rock-paródia zenekarnak, játszott a Los Gardialos nevű színjátszó csoportban. Most pedig egy unalmasnak nem mondható élet és filmkarrier után megcsinálta tizenharmadik, már nálunk is bemutatott édeskés nagyjátékfilmjét, amelyet a tavalyi cannes-i fesztiváltól a Golden Globe-ig már nyolc jelentősebb nemzetközi nagydíjjal értékeltek. Ziher vasz ziher, írásunkkal megvártuk az Oscart. Megjött az is.

Jó játékból, infrastruktúrából, marketingből, reklámértékből, szervezettségből, az üzleti világ érdeklődéséből szinte semmi; (újra meg újra...) átpolitizálódásból, kereskedelmi érdekek szolgálatában való egyéni álldogálásból annál több látszik a sportban, miközben újra készül a sporttörvény, s a (szinte csak a jogalkotás területén tapasztalható) dinamizmust figyelembe véve, valószínűleg a következő olimpiára megint tető (vagy a T. Ház játéktere) alá kerül egy, aminek már épp ideje, hiszen négy éve múlt, hogy az előző megszületett. Így aztán (újra) lesz jogbiztonság -hosszan tartó, olimpiától olimpiáig.

Ha a színházat sok látott kép és sok hallott hang folyamatos elegyeként definiáljuk, csak kicsit természetes, de mindenképp interperszonális közegben, akkor ez az előadás az egyes számú etalon.

Már az elején szükséges leszögezni, miért is bajlódunk ezzel a darabbal, hisz sok oka van annak. Leginkább talán az, hogy már az előzményekből, az előzetes információkból arra lehet gyanakodni, a cucc némileg elüt a szokványos hollywoodi maszlagtól, de részletezzük. Már a cím is, ugye. Ki látott már olyat, hogy mittudomén Bronson pofon vagy Al Pacino kapucsínó?, melyekben a főhős himself vagy herself domborít. Aztán a rendező személye. Nem túlságosan Music Televízió-függő magyar néző általában Titanic fesztiválok idején találkozhat az ő jó nevivel, bírja nagyon a szaksajtó, jelentős videoklip- és reklámfilmrendező állítólag, de a rövidfilmek birodalmában is komoly kakas, a Beastie Boys Sabotage-a dicséri híres kezét. De aki Puff Daddyre gerjed, az is személyes ismerősének tekintheti. Eredeti gyerek alighanem.

Isaac Bashevic Singer: Örök szerelem

Recenziónk címe meglehet beszédes, mégis talán magyarázatra szorul. Nem arról van itt szó, hogy a keresztnevén elhíresült, nagy természetű majsztró betér egy utazási irodába, és mondjuk valami kisebb léptékű barter útján akar boldogulni egy charter fedélzetén, sokkal inkább arról, hogy mi lesz abban az esetben, ha egy korábbi hőstettéért magasan jegyzett csávót megküldenek valami tudományosabb devizatartalommal, hogy csinájjá´ ebből valami szépet. Danny Boyle filmrendező nevét őszinte hívei, és valljuk be: immár a filmtörténet is úgy tartja nyilván, mint a Trainspotting alkotóját, ők tudják. Az sem nagyon tagadható, hogy tőle indult Ewan McGregor, a kettes számú Obi van. Idézzük fel, miről is szólt a világsikert hozó mozidarab! Leginkább arról, hogy a kábítószerek nem túl mértéktartó élvezete nem sok jóra vezet. Ezzel bizony nehéz vitatkozni, ám engedjük meg, nem(csak) ezért szerették, akik. Vélhetően inkább azért, mert Boyle leckefelmondása példásan mellőzött mindenféle didaxist, sőt helyenként szellemesnek, viccesnek volt mondható.

Nem árulok zsákbamacskát, megmondom előre, az alábbi rövidke futam egy merő belterj lesz, úgyszólván magunkban dagonyázunk, ezért jó szívvel csak régi és megrögzött Narancs-fogyasztóknak ajánlom. Különösen azért, mert mondandónk úgyszólván egyetlen gondolati elemét ők vehetik le legkönnyebben, de ne szaladjunk ennyire előre.

Henry Rollins, miután csapatával cirka három éve elkészített egy igazán remek lemezt (Come In And Burn), s az azt követő világ körüli turnén még a Sziget nagyszínpadára is felkapaszkodott, úgy érezte, a társaival eltöltött évtized során maradéktalanul megvalósított már mindent abból, amire szövetkeztek egykor. Be is fejezi akkor hát a zenélést - gondolta, és barátsággal elköszönt zenészeitől.

Egypercesek, mikrokozmosz, cseppben a tenger, dióhéjban... csak győzzünk válogatni a sok találó és roppant eredeti megjelölés közül. Miért ne haladjunk mi szófogadóan a szerző szabta irányban, ki filatelistának mondja magát, és azzal az ódivatú trükkel csalogat be magához, hogy megmutatja a bélyeggyűjteményét.

Ízig-vérig független alkotás egy láthatatlan közösségről, mégis profi, bár nem hinném, hogy szerencsés esetben a kettő kizárja egymást. Robert Farrar londoni illetőségű forgatókönyvíró írta, ezért az elsöprő angol humor, a nemi szerepek shakespeare-i komédiája, és Rose Troche amerikai rendező, a Go Fish című film rendezője szeretett bele, mármint a könyvbe, innen az amerikaiak önkeresésének eksztatikus lendülete.