Lemez
Henry Rollins, miután csapatával cirka három éve elkészített egy igazán remek lemezt (Come In And Burn), s az azt követő világ körüli turnén még a Sziget nagyszínpadára is felkapaszkodott, úgy érezte, a társaival eltöltött évtized során maradéktalanul megvalósított már mindent abból, amire szövetkeztek egykor. Be is fejezi akkor hát a zenélést - gondolta, és barátsággal elköszönt zenészeitől.
Így sem maradt volna elfoglaltság nélkül. A munkamániásnak ismert énekes könyvkiadója jól megy, amint önálló előadóestjei és az azokat megörökítő spoken-word lemezek is. Ám a visszavonulással kapcsolatos fogadkozásai éppúgy nem váltak valósággá, mint 1986-ban, mikor is lezárta a hardcore-legenda Black Flag pályafutását. Történt ugyanis, hogy Henryt még 1998-ban felkérte egy tehetséges, ámde ismeretlen Los Angeles-i trió, a Mother Superior, ugyan producelné már a felvétel előtt álló nagylemezüket. Rollins hajlott a dologra, s a stúdióban olyannyira megragadta őt a fiatalok vehemens előadásmódja, hogy elhívta őket a próbatermébe némi közös muzsikálás céljából. A dolog működött, lazán és könnyedén összehozták ezt a mostani nagylemezt.
Az eredmény hallatán azt mondhatom, jó biznisz volt a vérfrissítés. Új ösvényeket ugyan nem térképeztek fel, sőt épp ellenkezőleg, igazi oldszkúl gitárzene érhető tetten a lemezen: három alaphangszer plusz egy torok, feltekert erősítők, garázsfíling. No de mit is mond Rollins az új korongról: "Ha meghallgatom a Get Some Go Againt, hallom a lelkesedést és a spirituszt és a szenvedélyt, szóval mindazt, ami miatt egyáltalán megszerettem a rockzenét" - hát valahogy így áll a dolog. Eltűnt a korábbi cizelláltság, miként a dzsesszes felhangok is, helyükbe viszont jó adag elevenség, tűz, lüktetés költözött az egytől egyig élvezetes tételekbe. Az új zenészek játéka ízes, s a nyers, elementáris gitárzúzás mellett jól áll nekik a technikásabb funk vagy a fajsúlyos blues is. Az idén harmincnyolc éves Henry pedig éppoly elszántsággal énekel, akár húszévesen. Az ő nagyszerű, izgalmas előadói voltát a lemezzáró LA Money Trainben használják ki leginkább: a zenekar kiegészül az MC5-ös Wayne Kramer gitárossal meg egy szaxofonossal, s Rollins egy soulba hajló finom jammelés felett tizennégy percen át szaval LA szórakoztatóiparának visszásságairól.
A CD-füzetecskén kedvencünk ugyan csöppet furcsán fest új, fekete bőrnadrágjában, efölött azonban könnyeden átsiklik az ember, amikor is épp az elmúlt hónapok tán legjobb rocklemezének borítóját szorongatja a kezében.
- greff -
Universal, 2000
