Nem árulok zsákbamacskát, megmondom előre, az alábbi rövidke futam egy merő belterj lesz, úgyszólván magunkban dagonyázunk, ezért jó szívvel csak régi és megrögzött Narancs-fogyasztóknak ajánlom. Különösen azért, mert mondandónk úgyszólván egyetlen gondolati elemét ők vehetik le legkönnyebben, de ne szaladjunk ennyire előre.
Rejtő Jenőt persze mindenki ismeri, még az is, aki nem nagyon olvasta, hiszen számos fordulata mondhatni a köznyelv jelrendszerébe simult. Ám most az eddigiektől mindenképpen eltérő kalandregényt kap kezébe a merész vállalkozó, aki feje lágya benővén, még nem teljesen iratkozott ki a derék pesti mesterből.
De ne csigázzuk tovább a belterjre szomjazókat. Rejtő útirajza szó szerint olyan, mintha állandó, bár az utóbbi időben valamelyest búvópatakként körülöttünk ólálkodó harcostársunk, Kovács Kristóf írta volna, párizsi útjait részletezi. Komolyan mondom, nehéz eldöntenem, melyiküknek nagyobb dicséret a fenti állítás, noha az sem lehetetlen, hogy mindketten kikérnék maguknak. Bizonytalanságom oka nekem prózai, a világ irodalmának tudjuk, lírai: Párizs. Mert ha Stockholmról szólna, biztos lennék. Jenő büszke lehetne, ha Kristófhoz hasonlítanám. Míg kijön valamelyikük kötete Észak Velencéjéről, addig tessék, itt egy jó kis filológiai, szemantikai, szemiotikai lecke gazfickóknak. Fogják e kötetet, és elő a régi Narancsokkal! Leginkább a miheztartás végett.
- ts -
Szukits Könyvkiadó, 256 oldal, 1590 Ft
