Már az elején szükséges leszögezni, miért is bajlódunk ezzel a darabbal, hisz sok oka van annak. Leginkább talán az, hogy már az előzményekből, az előzetes információkból arra lehet gyanakodni, a cucc némileg elüt a szokványos hollywoodi maszlagtól, de részletezzük. Már a cím is, ugye. Ki látott már olyat, hogy mittudomén Bronson pofon vagy Al Pacino kapucsínó?, melyekben a főhős himself vagy herself domborít. Aztán a rendező személye. Nem túlságosan Music Televízió-függő magyar néző általában Titanic fesztiválok idején találkozhat az ő jó nevivel, bírja nagyon a szaksajtó, jelentős videoklip- és reklámfilmrendező állítólag, de a rövidfilmek birodalmában is komoly kakas, a Beastie Boys Sabotage-a dicséri híres kezét. De aki Puff Daddyre gerjed, az is személyes ismerősének tekintheti. Eredeti gyerek alighanem.
Mindehhez képest első nagyjátékfilmes nekibuzdulásának alapötlete és eszmei mondanivalója, miszerint "Te is lehetsz sztár" vagy "Mindenki sztár", eléggé ismerősnek tűnik, leginkább az Andy Warholtól mondjuk egészen Földes Lászlóig ívelő szivárványos horizont gyakorlatilag bármelyik szegletéből, de biztos van, aki örül ennek módfelett. Mi se nagyon tamáskodtunk volna úgy tucatnyi évvel ezelőtt. Akkor volt ugyanis a Stephen Frears-féle, finoman szólva is zseniális Veszedelmes viszonyok, melynek hatására minden csaj Malkovichba volt szerelmes. (Nota bene: vizsgált dolgozatunk másik férfi sztárja, John Cusack is Frearsnél tűnt föl, konkrétan a Svindlerek című, igaz, jóval kevésbé emlékezetes, hazánkban tán csak videón forgalmazott műben, de ennek nincs túl nagy jelentősége.)
Szóval most, persze csak a moziban, az a helyzet, hogy 200 dezsőért (cca. 50 000 HUF) tizenöt percre John Malkovichnak lehet lenni, majdnem. Adott két luk, Johnny szemei, azon sasolhat ki, aki befizetett. Kis gyakorlással elsajátítható az is, hogy valamennyire befolyásoljuk a fiú cselekedeteit.
Gondoljunk csak bele! Mire jutunk a tizenöt perces királysággal? Vannak ugye a földrajzi korlátok. Nincs az a csaj, aki ennyi idő alatt Pestről Los Angelesbe érne, és még ruhájának ledobására is maradna ideje. Világos, a menet bármilyen demokratikusnak látszik is, nem nekünk lett kitalálva. Ám Jonze annyiban feltétlenül helyesen látja a dolgokat, hogy neki vagy mellékszereplői többségének is ugyanez jut a dologról eszibe. Hogy tudniillik özvegy Nógrádi Félixné vagyok, de John Malkovichnak látszom, kefélni jöttem, de tessen gyorsan vetkezni, mert egyszerre nem lehet több pénzt bedobni, újra sorba kéne állni, az ilyen elnyújtott orgazmus meg az én koromban hiányzik a hóhérnak, de egészségtelen is.
Idáig még szép is a dolog. Látjuk John M.-et, amint a maga bőséges eszköztárával eljátssza, hogy ő J. Malkovich. Mit mondjak? Valmont-t hihetőbben adta. De nem is ez a legnagyobb baj. Hanem az, hogy a valóban lélegzetelállító térformáló erőt mutató Jonze (emellett nem lehet szó nélkül elmenni, a filmben játszó hét és feledik emelet már-már kafkai) sehogyan sem képes kijönni a sztorijából. Pedig a történet felütése olyan, hogy az első negyedóra után hajlamos az ember azon tépelődni, mi lesz ebből. Nem túl sok, a tanulság pedig még annál is lapidárisabb. Csak annyi, hogy ha van egy videoklipre érvényes ötletünk, abból, ha nem nagyon muszáj, ne csináljunk közel kétórás mozit, mert a népek azt előbb-utóbb elunják.
- ts -
Being John Malkovich, színes, feliratos amerikai, 1999, 112 perc; rendezte: Spike Jonze; fényképezte: Lance Acord; zene: Carter Burwell; szereplők: John Cusack, Cameron Diaz, John Malkovich, Catherine Keener, Charlie Sheen; a Flamex mozija
