Abból a finoman szólva is megalapozottnak tűnő feltételezésből vagyunk kénytelenek kiindulni, hogy alkotói ez opust nem kimondottan magyarországi fogyasztásra szánták. Persze az is nyilvánvaló - élőerőben és vizuális háttérben realizálódott szembeszökő jelenlétünkből kifolyólag -, hogy látását megúszni eleve kevéske reménnyel kecsegtetett. Mindezzel együtt bajosan lenne elvárható, hogy ne csípőre tett szemmel üljünk be a moziba, mondván: na zenélj nekem, te film, mi merre hány méter Pesten.
Szögezzük le íziben, e téren példásan teljesít a mű, zsánerszinten hoz egy nekünk is bizonnyal kevés kompromisszum árán elfogadható miliőt, na és. Szakmai minimum, mondhatnánk, ha nem láttunk volna magunkról annyi hülyeséget, kivétel nélkül a legjobb szándékoktól vezetve.
A problémák máshol vannak, de nem túl komolyak, egyet leszámítva, a miértet ugye. Az is kézenfekvő pedig, a stílusos egzotikumot kajálják a népek, profin odatenni afféle mestervizsga. Csinálni egy jó kis giccset, miért is ne, korántsem feltétlenül elutasítandó becsvágy. És ha már, akkor lökjük a legmagasabbra a lécet, rontsunk neki egy királygiccsnek. Seress Rezső dala, tartozzék bár rengeteg büszkeségeink élmezőnyébe, alig is kevésbé önmagáért való alkotmány, mint az aztán köré vont legenda. De mit lehet ezekkel kezdeni? Jólnevelten fölforgatni, decens szerepcserékkel, na nem megbolondítani, csupán pikánsabbra hangszerelni.
Legyen a muzsikáló zsidó keresztény, legyen a helyi Schindler svindler, ilyenek. Hulljon a férgese, már az első akkord hallatán. S mindjárt a Dunába. Nincs is ezen semmi kifogásolni érdemes. A nyilvánvalóan autodafé útján megboldogult német juhász inkább a rétegződésbe van beletemetve.
Nem biztos ugyanis, hogy ennyire kellene mindenre ügyelni, uram bocsá´, jócskán hollywoodias eszközöket poroszos precizitással dekázni. Kicsit kócosabban a végzet, ha jött volna tán, ki tudja. De nem, itt minden helyszín, minden statiszta visszajátszik, helyére kerül, értelemmel, jelentőséggel s természetesen sárga csillaggal ruházódik fel. Amikor a rétegeket említettük, még ennél is többre gondoltunk. A vállalásra, hogy tán kevesebb jobban mutatott volna.
Van egyfelől egy rendes giccsbe ojtott német lelkiismeretfurdalás-mozi meg egy Jules és Jim a vérzivatarban, ugyanoda ojtva. (Hová is lehetne máshová, hisz az eredeti is eléggé jó firma volt a maga idejében.) Mármost egy ilyen felállásban aligha kétséges, hogy az egyik szándék a másik ellen hat, s ez itt nagyon is észlelhető: sajna hasad az anyag.
A színészek érthető okokból Jules-re és Jimre hajtanak, de legyenek egyenként bármilyen ügyesek, maguk se nagyon tudják, miben vannak. Marad a lelkifurdalás. A porondon győztesen. Nekik legyen mondva, mármint az alkotóknak. Értjük, hogy pont ez a kereszt az, melynek cipelése alól nincs kitérés, de az sem tagadható, hogy saját ügyködéseinkért is illene elvinni a balhét, mire alkotó ezúttal nem vállalkozik.
- ts -
Ein Lied von Liebe und Tod, színes, szinkronizált, német, 1999, 106 perc; Nick Barkow regénye nyomán a forgatókönyvet írta és a filmet rendezte: Rolf Schübel; fényképezte: Edward Klosinski; zene: Seress Rezső és Detlef Friedrich Petersen; szereplők: Marozsán Erika, Stefano Dionisi, Joachim Król, Ben Becker; bemutatja a UIP-Duna Film
