Zene

8 kis kritika

Már Bujdosó János négy éve megjelent ábrándos filmzenelemeze, A szabadság sárgája - Yolk of Freedom is az egyszerű, nyitva hagyott dallamok, a mögöttük felsejlő tágasság miatt tetszett. Akkor még csak alakulóban volt a Chakra Hacker zenekar - részleges átfedésben a Pop Ivan együttessel. Azóta kül- és belföldön is eleget koncerteztek ahhoz, hogy ne ismeretlenként kelljen fogadni az első lemezüket.

E projekt visszhangja minden bizarr vonásánál különösebb. Pontosabban a visszhang hiánya az: az A Purge Of Dissidentsről jobbára hallgattak a számottevőbb szaklapok, holott a tavalyi év egyik legambiciózusabb vállalkozásáról van szó az experimentális rockzenében, melyben együtt kavar Tom Hazelmyer, David Yow (ex-Jesus Lizard), Grant Hart (ex-Hüsker Dü), Jon Spencer és a fiúk a Melvinsből - inkább a tegnap hősei, mégis: csupa fajsúlyos személyiség, az amerikai noise klasszikus korszakának vezéralakjai.

Óvatosan kell bánni a "progresszív" jelzővel a rockzenében. A szó hordoz magában valami ködös, semmitmondó és álmatag tartalmat, melynek hallatán nem az előremutató, újító zenére aszszociálunk, hanem meglett családapák muzeális Jethro Tull- vagy Yes-lemezeire, és a mára kissé avíttas gitármaszturbációkra. Az elmúlt években a zenei szaksajtó ráadásul rongyosra koptatta, és a "progresszív rock" inkább gyanúsan lesújtó, mint magasztaló jelzős szerkezetté korrodálódott.

Vietnamban nincsen drogprobléma. Nincs hát, jut mindenkinek - állította búcsúbeszédében a Jó reggelt, Vietnam! pergő nyelvű hadi dj-je. A lemezlovast látszik igazolni Frank Lucas karriertörténete is: a kérdéses úriembert a jó minőségű vietnami heroin tette naggyá, és valami hasonlóban utazik Ridley Scott mozija is, amely minden kegyetlenkedésével együtt is igen előnyös színben ábrázolja a vietnami háborúból hasznot húzó harlemi kiskirályt. Persze miért is ábrázolná másmilyennek; Scott filmje egy újabb szál piros szegfű az ismeretlen hollywoodi gengszter sírján: őneki adja meg a végtisztességet az Amerikai gengszter is.

Soweto, az apartheidellenes lázadás hajdani tűzfészke felszabadult, de nem lett belőle egeket karcoló világváros. A régi harcosok ma egyenruhában védik az új rendet, vagy drogterjesztő hálózatot működtetnek. Bongani forradalmár maradt. Áramgerillaként csap le a szegénynegyedekre, és visszaköti a díjhátralék miatt kikapcsolt villanyt.

Az Ahogy tesszük állítólag megbukott annak idején: majdnem húsz évvel ezelőtt mutatták be az ezerszemélyes Vígszínházban (ment harmincvalahányszor, látta harmincvalahányezer néző; nem csoda, hogy bárkivel találkozom manapság, mindenki úgy emlékszik: ő is köztük volt). Én súlyosnak tartottam és szerettem - ahogy egy kellemetlen és kényelmetlen társadalmi-lélektani mélyfúrást szeretni lehet.

Az idén nyolcéves fesztivál, mely voltaképpen egy nyitott pályázati rendszerrel működő verseny, jelentős szakmai fórummá nőtte ki magát, legalábbis erre lehetett következtetni a megjelent tömegből, a rangos összetételű zsűriből, meg abból, hogy Novák Péter konferált a megnyitón.

A Londonban élő művész munkáival Magyarországon eddig hétévente találkozhattunk, úgy tűnik azonban, hogy megtört az egyéni kiállítások (az 1985, 1992, 1999, 2006 évszámokkal tagolt) sorozata; a periodicitást 2007-ben felülíró székesfehérvári vetítések után a Millenárison most egy retrospektív jellegű filmbemutatót láthatunk. A húsz óriási képernyőn futó válogatott anyag megtekintése 6 órát vesz igénybe, s a filmek befogadását csak nehezíti, hogy mindezt állva kellene abszolválnunk.

"Itt el nem hangozhat semmi (beleértve ezt az állítást), ami már korábban is el ne hangzott volna" - írja Mary McCarthy 1956-ban megjelent könyvében, és bizony igaza van. Kevés olyan város van még a világon, melynek kapcsán annyi tinta folyt volna el írók, költők, történetírók és tudósok keze nyomán, mint amennyit az Adriai-tenger északi csücskében emelt városról papírra vetettek az évszázadok.

Aki járt már Spanyolországban, az tudja: nem az megy ott sem egész nap, hogy olé!, nem csak Costa Bravából, flamencóból meg abból a bizonyos madridi pörgésből, a movidából áll az élet. Kopár, szikkadt tájak terülnek szét szélesen, valami megülepedett sivárság, és hasonlóan nyomasztóak tudnak lenni egész városrészek is az egyhangú, homokszínű házaikkal. Aztán ott van a történelmük is, koronájaként a rémes, kegyetlen polgárháborúval, amelyben kirobbant mindaz a társadalmi merevgörcs, beszorultság és kiszolgáltatott tehetetlenség, az egyház beteges rátelepültsége az életre, amely aztán újabb évtizedekre megint csak visszazárult az országra - demokratikus átalakulásuk és immár befejeződött modernizációjuk kész csoda, nagyszerű diadalmenet.

>"Mishima ma nem gyakorlatozik" - gondolta Masita tábornok 1970. november 25-én, amikor a többször Nobel-díjra jelölt japán író négy tanítványával behatolt az irodájába, és hagyományos szamurájfegyverekkel kényszerítették, hogy teljesítse Mishima kívánságát. A tábornokot védeni igyekvő tisztek közül többet is életveszélyesen megsebesített, majd az összehívott többezernyi helyőrség előtt, az épület mellvédjéről beszédet mondott, amelyben Japán és a honi hadsereg második világháború utáni méltatlan, megalázott helyzetére hívta föl a figyelmet, és lázadásra szólította őket.

8 kis kritika

Underworld: Oblivion With Bells Az Underworld úgyszólván megkerülhetetlen név az elektronikus tánczene világában, minimum a kilencvenes évek eleje óta - más kérdés, hogy az intézménynek kijáró tekintély és a legendának szóló érdeklődés nem jár ezzel arányos befolyással. Már persze ami az új irányzatokat és a műfaj innovációját illeti: köztünk szólva a zenéket bütykölő kollégák már egy jó ideje szart sem törődnek azzal, mit csinál mondjuk az Underworld (vagy a Chemical Brothers vagy a Prodigy).