Elrugaszkodások - Napra és Barbaro a Művészetek Palotájában (Koncert)

  • H. M.
  • 2008.01.17 00:00

Zene

Óvatosan kell bánni a "progresszív" jelzővel a rockzenében. A szó hordoz magában valami ködös, semmitmondó és álmatag tartalmat, melynek hallatán nem az előremutató, újító zenére aszszociálunk, hanem meglett családapák muzeális Jethro Tull- vagy Yes-lemezeire, és a mára kissé avíttas gitármaszturbációkra. Az elmúlt években a zenei szaksajtó ráadásul rongyosra koptatta, és a "progresszív rock" inkább gyanúsan lesújtó, mint magasztaló jelzős szerkezetté korrodálódott.

Óvatosan kell bánni a "progresszív" jelzővel a rockzenében. A szó hordoz magában valami ködös, semmitmondó és álmatag tartalmat, melynek hallatán nem az előremutató, újító zenére aszszociálunk, hanem meglett családapák muzeális Jethro Tull- vagy Yes-lemezeire, és a mára kissé avíttas gitármaszturbációkra. Az elmúlt években a zenei szaksajtó ráadásul rongyosra koptatta, és a "progresszív rock" inkább gyanúsan lesújtó, mint magasztaló jelzős szerkezetté korrodálódott. Mégis időről időre feltűnnek olyan együttesek, amelyekre minden sértő vagy ironizáló szándék nélkül illik ez a szó. Ilyen a 13 év után főnixmadárként feltámadt Barbaro is: a tavaly októberben megjelent Barbaro III. az év legjobb magyar lemezei listán nekem simán benne van az első háromban. A folk/népzenei hagyomány és az elszállós rockzene invenciózus házasítása még mindig nagyon tud hatni, az pedig külön öröm, hogy Both Miklós zenei nyitottságával nemcsak még frissebb és "újító" energiával töltötte meg a zenekart, hanem az ő révén olyan hatásvektorok is megjelentek a Barbaro világában, mint a Tool vagy akár a Muse (persze nem tudatosan, és csak tisztes távolságból).

Az est főhőse címet teljesen megérdemelten vitte el Cziránku Sándor tanítványa - a 26 éves gitáros-énekes először a Naprával bizonyította be, hogy lehetséges ötletesen és autentikusan beépíteni a prog-rock feszesebb megoldásait a tradicionális folk tartományaiba, majd a Barbaróval ugyanezt fordítva, vagyis a népies elemeket beágyazni egy viszonylag keményebb zenei talajba. A Napra koncertjének elején azon kezdtem tűnődni, hogy a zenekar talán nem elég kiforrott még egy ilyen nagyobb színpadhoz, de az erőteljes előadásmód és a zenei sokoldalúság hamar meggyőzött: a héttagú társulat mindent tud a népzenéről, a változatos dinamikáról és a sűrű tempóváltásokról. A ritmusszekció (Pfeiler Ferenc - dob, Winter Csaba - basszus) masszívan hozta a feszes alapokat, melyeket Balogh Kálmán (cimbalom), Hegedűs Máté (hegedű) és Bobár Zoltán (harmonika) megfelelően kísértek, többnyire visszafogottan, ám olykor szólóval megcsillantva hangszeres virtuozitásukat. Krámlik Kinga (ének) és Both Miklós pedig nagyszerűen fogta össze a zenekart: a gyermekmondókára épülő, komplex Pici ház és első albumuk címadó dala, a Jaj, a világ alatt világossá vált, hogy a Napra ennél nagyobb tereket is meg tud majd szelídíteni.

Nagyjából három éve vette fel újra a fonalat a Barbaro, és most már nyugodtan kijelenthetjük, hogy Both Miklós "hazatalált": nemcsak elfoglalta (méltó) helyét a zenekarban, de még új színeket is hozott. A társaság most is magával ragadó volt: a Zsoldos-Herpai ritmusszekció karakteres, atompontos alapjait kiválóan ellenpontozta (vagy egészítette ki) Cziránku egyedi és utánozhatatlan gitárjátéka a kétnyakún. Nemcsak az új lemez legjobb dalait (Kerek Erdő, Zene szól, Tűpárna a szívem) játszották el ösztönös zsenialitással, hanem korábbi számokat is hallhattunk - a ráadásban elhangzó, pszichedelikus Kesergés csont nélkül nyerte el az est legszebb dala címet. Nem vagyok nagy gitárszólópárti, de itt még ez is működött: érvényes és helyénvaló volt minden Both- és Cziránku-futam. Az est legnagyobb erénye a Napra és a Barbaro esetében is az elrugaszkodás volt: nem csupán eljátszották a számokat hangról hangra, lemezminőségben, hanem szolid távolságtartással, kicsit átértelmezve, újragondolva vezették elő a valóban "előremutató" dalokat.

Művészetek Palotája, január 10.

Neked ajánljuk