8 kis kritika

  • .
  • 2008.01.17 00:00

Zene

8 kis kritika
BELLINI: I PURITANI Bellini utolsó színpadi mûve az olasz bel canto egyik legfényesebb csillaga. Ritkán játsszák, és olyankor is vokális kompromisszumokkal, mert ma már nemigen jön össze egy helyen a négy vezetõ szólam optimális megszólaltatására alkalmas énekes. A Metropolitan Opera mindössze egyéves, 2007. január 6-i elõadásán készült felvétel szenzációja az orosz szupersztár, Anna Netrebko fellépése Elvira szerepében. (Maga a produkció egy 1976-os rendezés felújítása, Netrebko kisasszony akkor ötéves volt.) A hang sötét tónusú, bársonyos, kiegyenlített és gyönyörû, az énektechnika kimûvelt, a jelenség vonzó - egy szép fiatal nõ egy szép fiatal nõ szerepében. Mi kell még?

Netrebko született színésznõ - az, hogy mûvésznek milyen, a rendezõtõl is függ. Itt nincs "rendezve" - az egész elõadás sincs -, láthatóan maga alakítja ki a légkörét, egy érzékeny, mozgékony, vibráló személyiséget három fatuskó hím között. Az õrülési jelenet cabalettájában hanyatt fekszik a rivaldánál, belógatja a fejét a zenekari árokba, úgy énekli a dög nehéz díszítményeket. Attrakció. A körítés: csupa fiatal. Egy átható basszus, John Relyea, egy teherbíró, intenzíven dallamformáló bariton, Franco Vassallo és a Met saját nevelésû, kezdõ tenorja, a szépen és folyékonyan frazeáló, jó képességû Eric Cutler, aki saját, természetes hangján énekli ki a magas c-t és d-t (a harmadik felvonás kvartettjének f-jében, ebben a rémisztõ Bellini-merényletben már nem vagyok biztos). Mindenesetre útlevél nélkül "ott lenni" a mai Metben, élvezni az élvezendõket: élmény.

- káté -

Deutsche Grammophon/Universal 2 DVD

*****

Száger Zsuzsanna - Urbanovits Krisztina: Fürdõszoba Ismert színházi helyzet: a közönség egy félreesõ (fürdõ)szoba láthatatlan fala túloldaláról követheti egy egyébként fõként más szobákban zajló buli (itt: lakásavató) eseményeit. Ismerõs helyzet, olyannyira, hogy elõre félek a közhelyességtõl. Aztán meg az is mindig ijesztõ, ha színészek írnak színdarabot, nem szokott az ilyesmi jól elsülni. Kételkedem a dologban, mit tagadjam - a csalódás viszont pozitív.

Emlékeznek Pintér Béla Korcsulájára, amikor a Szigeten játszották, és az alcím az volt, hogy "Vázlat"? Az valóban olyan volt, mint egy skicc valamihez, de ez egyáltalán nem zavart, mert a fel-felsejlõ történetek, sorsok és gegek abszolút eredetiek és szórakoztatóak voltak. Na, a Fürdõszoba is épp ilyen, még a Pintér Béla-féle káoszesztétikából is szorult bele egy kevéske. Figurái többnyire nagyszerûek, jellemeik és élettörténeteik finoman, lassan bontakoznak ki, ráadásul úgy, hogy az írók szinte mindenütt megtalálták azt a szûk ösvényt, amelyen el tudták kerülni a közhelyesség csapdáit. A színészek - ellentétben elõzetes aggodalmammal - abszolút hihetõen játsszák saját generációjuk eredeti, de még életszerû karaktereit, így például Stefanovics Angéla a látszólag csak férjének (Végh Zsolt) élõ "régi idõk háziasszonyát" - aki, miután férje életében elõször megveri, egy remek jelenetben, egyetlen mondattal alázza porig a férfit, majd azonnal bejelenti a válást. Mindenképp túlmutat a komédiai zsánereken az a folytonos harc is Sipos Eszter és Száger Zsuzsanna között, melyet nemcsak az egyik fél másnapi abortusza és a másik efelett érzett elemi dühe, nem is csak a - talán - gyermekkorban gyökerezõ rivalizálás, de valamiféle régi leszbikus vonzalom fût. Hoszszan lehetne sorolni az efféle lélekrajzskicceket, hiszen majd' minden karakterre jut egy-kettõ - annyi legalábbis mindenképpen, hogy bõven megérjen rájuk szánni másfél órát.

Kovács Bálint

MU Színház, január 7.

**** alá

Agota Kristof Az analfabéta címû memoárkötete valódi szenzáció, noha igénytelen papírborítóval, széthullásra hajlamos kötésben jelent meg. Már önmagában az is meghökkentõ, hogy a manapság végtelenül szószátyárrá vált, interjúelefantiázisban szenvedõ irodalmi piac világában egy világhírû író emlékirata mindössze 60 lapnyira rúg, de hát aki ismeri az 1956-ban, 21 évesen elõbb Ausztriába menekült, végül Svájcban letelepedett Kristof már-már embertelenül fegyelmezett és kurtára fogott mûveit, az gyorsan túlteszi magát ezen. A kötet nem emlékirat a szó hagyományos értelmében, és mindössze egyetlen témát jár körül, a nyelv elvesztését, az anyanyelv halálát, és egy másik, ám alapvetõen mégis örökre idegennek maradt nyelv megtalálását. Hogy egy magyar anyanyelvû ember franciául, ráadásul svájci franciául írott regényeivel érjen el világsikert, az látszólag sikertörténet. Ám a kurta, de annál mélyebb és komolyabb kötetke konklúziója egy mindennél megrázóbb és megsemmisítõbb kudarcra, szinte traumára vagy stigmára utal: "Ezt a nyelvet nem én választottam. Franciául írni: erre vagyok kényszerítve. Mindez kihívás. Kihívás egy analfabéta számára." Agota Kristof megfelelt a kihívásnak. És noha ezen a nyelven lett világhírû, a francia nem baráti nyelv, egy idegennek megtanulhatatlan. "Ezért hívom a francia nyelvet is ellenséges nyelvnek. És van még egy oka, amiért így hívom, és ez az utóbbi a súlyosabb: ez a nyelv az, amelyik folyamatosan gyilkolja az anyanyelvemet." Posztmodern korunkban aligha létezik ennél mélyebben patrióta vallomás.

- bánza -

Fordította Petõcz András. Palatinus, 2007, 86 oldal, 1300 Ft

*****

KALANDOROK A road movie hálás mûfaj, több okból is: dübörög a motor, suhan a táj, izgalmas figurák tûnnek fel, majd el, a hõsök A pontból B pontba tartva kedvükre összekovácsolódhatnak. Valószínûleg tisztában volt ezzel Paczolay Béla is, amikor elsõ nagyjátékfilmje fõszereplõjének egy hatványozottan problémás családot, fõ helyszínének pedig egy folyamatosan mozgásban lévõ autót választott. A jármû tulajdonosa, Géza (Rudolf Péter), a haknizásból épp csak megélõ trombitás félbolond felesége elõl menekülõ apjával (Haumann Péter) és játékfüggõ fiával (Schruff Milán) közösen tapasztalja - hol szó szerint, hol átvitt értelemben - a meredek kanyarokat, melyek õt láncdohányzásra, a nézõt pedig nevetésre késztetik.

Paczolay semmit sem bízott a véletlenre: keserédes vígjátéka jól kidolgozott karakterekre, végig irányban tartott cselekményre és - Pados Gyula operatõrnek hála - gondosan megkomponált, szép képekre épül. A színészek is egytõl egyig lubickolnak a rájuk osztott szerepekben; Rudolf Péter maga a lesoványodott és megkeseredett Lagzi Lajcsi, Haumann Péter bolondos nagypapaként pedig egyedül is képes lenne elvinni a hátán az egész filmet. Erre azonban semmi szükség, gurul az rendesen magától is.

Iványi ZsóÞa

Forgalmazza a Budapest Film

**** és fél

Stephen Mottram/Animata: Organillo tengerei A bábszínházról alkotott általános véleményünket változtatta meg Stephen Mottram, amikor öt éve elõször járt a Trafóban a Maghordozók elõadásával. Addig nem nagyon tudtuk elképzelni, hogy bábelõadás palacsintasütõ nélkül, felnõttek számára is létezik. Most sem verte fel visítás a színház csendjét, lehetett bõven szemlélõdni, maximum Sebastian Castagna titokzatos morajlásoktól feszített verkli (organillo) alapú zenéje borzolta a kedélyeket.

A felszín nyugodt, mint a tenger jó idõben, de befelé azért kétségbeesetten kiabál a képzelet. Marionettfigurák, a mûvészettörténet jelentõs alkotóitól ihletett tárgykompozíciók és mechanikus szerkezettel mûködõ lények népesítik be az apró színpadi teret. Csónakázó pár érkezik a hullámokon, lent pedig vízi lényektõl zsibongó világ. A csónakázókból kétéltûvé lett pár násztánca bontakozik, miközben egy peteként azonosítható gömböt halaknak látszó spermiumok termékenyítenek. Nem tudni, hogyan, de az egyik hal végül az immár szemgolyót és egyúttal tükröt idézõ gömb belsejében úszkál tovább. Számos csodás, skizofrén átváltozás történik a szemünk láttára, többek között két mûkézfejbáb labdázik tértõl és idõtõl függetlenül, de a Deana Rankin által rendezett elõadás igazi metamorfózisa a vízben születõ szárnyas lény, amely a tengerbõl kiemelkedik, majd elszáll a Nap felé. A gyermek tehát él és repül, ahogy Mottram innovatív és kreatív színháza is.

- sisso -

Trafó, 2008. január 5.

*****

Puccini: Pillangókisaszszony Nyugtalanító bejelentések egész sorával indult az esténk: influenzás lett az örmény születésû Csocsoszán, a nagyszerû Karine Babajanian, s kidõlt a veterán éltenor, Giuseppe Giacomini. S ha e két lemondás nem tette volna eléggé vészterhessé a közelgõ elõadást, hát azt is megtudtuk, hogy a címszerepbe beugró Barbara Dobrzanska ugyancsak maródin vállalta az esti fellépést. Ám setét aggodalmaink hamar oszladozni kezdtenek, amint Pier Giorgio Morandi végre beintette az Állami Operaház Zenekarát: emlékezetes élményben tán nem lesz részünk, azonban tisztes muzsikálásban és hangulatos produkcióban alighanem igen. S e reményünkben nem is csalatkoztunk, hiszen a lengyel szoprán hûlésével küszködve is közel elsõrangú Pillangókisasszonynak bizonyult, nagyáriáját ízlésesen abszolválta, s a linkóci Pinkerton hadnagy beugrója, a fess Zoran Todorovich szintén rokonszenves benyomást keltett, bárha hangszínét erõs túlzás lenne behízelgõnek ítélni. A Nagaszakiba akkreditált amerikai konzul, a derék Sharpless szerepében Roberto Servile gáncs nélküli vokális teljesítményt nyújtott, s hasonló méltatást érdemelt a Suzukit alakító Wiedemann Bernadett is.

Figyelemre méltó módon ezúttal még Káel Csaba rendezõi mûködése sem váltott ki oly szünetlen irritációt a publikumból, mint korábbi, részben szcenírozott produkciói. A dobogón megvalósított kimonós sertepertélés ugyan nem nélkülözte a kínos pillanatokat, ám a rendezõ kedvelt kivetítõit ez alkalommal - az ötletességet sem nélkülözve - elhúzható japáni falakként, harmonikaajtókként üzemeltette. Egészen a legutolsó pillanatig, mert akkor mindkét kivetítõt elborította a Nagaszaki feletti atomrobbantás gombafelhõje.

Akkurátusan kivitelezett rendezõi ötlet: minden élményt elpusztít maga körül.

László Ferenc

MûPa, január 7.

****

Danny Cavanagh annak az angol Anathemának a gitárosa, amely a 90-es évek elején mesterien játszotta a szintén legendás kortársával, a My Dying Bride-dal karöltve tökélyre vitt, érfelvágós doom-death metalt, hogy aztán a depresszióból némileg kilábalva (meg kirúgva a korai idõszak vészjósló hangú énekesét, a nyomorúságos szövegekért is felelõs Darren White-ot) felfedezze magának a Pink Floydot, és elmenjen egy szintén szerethetõ, de jóval jellegtelenebb irányba.

Az Anathema egyébként kultikus zenekarnak számít Európában, úgyhogy egy-egy ilyen exkluzívnak is mondható fellépés biztos telt ház. Cavanagh ráadásul vagy hatodjára jár Magyarországon, még sincs hakniszag. Az újabb idõket jellemzõ, nyugisabb Anathema-dalok közé illesztett feldolgozások közül az Iron Maiden-féle Wasted Years unplugged átirata kimondottan ötletes megoldás (a Stairway To Heavent bevezetõ pár akkordnyi Tenacious D meg még inkább: kár, hogy nem játszotta végig a dalt), de a saját témák is jól szólnak egy szál gitárkísérettel. A két és fél órás, maratoni mûsorba illesztett négy darab Nick Drake-feldolgozás mondjuk elég egyértelmûen jelzi, hogy ha a tragikusan fiatalon elhunyt angol gitáros/énekest a kilencvenes évek végén nem kapja fel a média, akkor talán az idõsebb Cavanagh fivér sem biztos, hogy elõvette volna a sarokban porosodó dobozgitárt. De ezzel együtt sem lehet nem szeretni ezt a fószert, aki valószínûleg a Blaha Lujza téri aluljáróban is képes lenne családias hangulatot generálni. Mondjuk egy aluljáró talán jobb megfejtés is lenne egy ehhez hasonló koncerthez, mint az After Music Pub, amely pici, levegõtlen, a színpad pedig másfél centiméter magas, és ahol a közönség körülbelül úgy nézett ki, hogy elsõ sor: törökülés, a második sor áll, a harmadik-negyedik sor az elõtte lévõk tarkóját bámulja, a koncertterembõl végképp kiszorulók pedig a bárpultnál zokognak a söröspoharukba - de ez legyen a legnagyobb bajom.

- vincze -

After Music Pub, január 8.

****

A Szappanopera az elsõ film, amely az Új Dán Filmvászon-program keretén belül készült. Az akció célja a dán alkotók buzdítása az új látásmódokra, a határok feszegetésére és saccperkábé a világ megváltására. Ez persze már eleve bûzlik (kérdezzék csak Hamletet), hiszen ha valaki azt gondolja, Vinterberg és Trier szülõföldjén 2007-ben kell elkezdeni a határokat feszegetni, az eddig nyilván egy odúban aludt (vagy csak nincs tévé a helyi kultuszminisztériumban). Nos, a Szappanopera mind formájában, mind belbecsében épp olyan, amit ettõl a sekélyes elképzeléstõl várni lehetett: dogmás elemeket használ, de egészében azért nem meri felvállalni a doktrínát; témájával pedig a rendezõ hevesen kapálózik, hogy kiborítsa a bilit. Ám akinek egy transzvesztita prostituált ábrázolása már kívül van a tûréshatáron, úgysem nézi meg a filmet, aki pedig látott már legalább egy Almodóvar-filmelõzetest, az észreveszi azt is, hogy a Szappanopera rendezõje nem igazán ért a témához, és akkor még finoman fogalmaztunk. Aki transzvesztita, az általában ugyanis nem csacska kis tévelygõ, aki csak azért lett buzi, mert még nem látott nõi mellet, de azért, ha jön egy fehérnép, akinek van belõle kettõ is, abba simán beleszeret. Több rokon vonást mutat ez a latens homofóbiával, mint az almodóvari képességekkel. Hja, a szerelem mindent legyõz, állítja a (férfi) rendezõ - az afölötti dühünket is, ha az expasink megver, megerõszakol és összerugdos. Ne hallgassunk a bohó nõjogi szervezetekre! Ha már meg tudunk mozdulni, inkább hívjuk át újra az exet, dugjunk vele, és ajánljuk fel az újrakezdést. Le a feministákkal!

Kovács Bálint

Forgalmazza a Cirko Film - Másképp Alapítvány

**

Neked ajánljuk