Aztán az addig is lebegõ történet úgy a kétharmadánál átcsúszik az irreálisba. Kitör a forradalom. Vagy polgárháború. Hogy a harcosok mit akarnak, maguk sem tudják, mindenesetre hõzöngenek, rombolnak, aztán továbbállnak. Ez bizony 68 torzképe, még egy híres jelszó is felbukkan.
Ennyire értelmetlen a lét, ennyire nevetségesek vagyunk a küzdelmeinkkel együtt? Hõzöngésbõl speciel látunk eleget. Ionesco mûve 1973-ban jelent meg.
d. magyari
Romhányi Török Gábor fordítása. Barrus, 2007, 176 oldal, 2450 Ft
****
Hofimánia Ismerjük el, nem kis teljesítmény 6-8 ezer forintos átlagárú belépõkkel, egy nem megasztáros-slágerrádiós vonalat képviselõ zenekartól a Kongresszusi Központ nézõterének megtöltése. Azon pedig ne elmélkedjünk, hogy Hofi Géza vagy a Cotton Club Singers neve vonzott-e több nézõt.
A közönség számtalan remekül áthangszerelt, érezhetõen zeneileg átgondolt, Hofi Gézától korábban sokszor hallott dalt, a produkcióhoz talán túl nagy, ám tisztességesen játszó kísérõzenekart kapott, és olykor egy-egy élvezhetõ produkciót a CCS tagjaitól. Mást nem.
Tudomásul kellene venni, hogy egy koncert nem csupán zenekarral kísért dalok egymásutánja, hanem valamilyen dramaturgiailag is kitalált produkció. Az összekötõ szövegek nem azért vannak, hogy közben kifújják magukat az énekesek, ahogy a vendégmûvészeknek is juttatható ennél hálásabb szerep. A jelmeznek és a díszletnek - amit a háttérben elhelyezett kivetítõ nem pótol - is adható pluszfunkció, fõleg egy ekkora térben. A CCS esetében pedig különös jelentõsége lett volna a megfelelõ keverésnek és hangosításnak.
Hofi Gézáról és életmûvérõl anynyi minden megjelent már, hogy kifejezetten tiszteletlenség "Géza bácsizós", gyenge történetekkel próbálkozni, alpári, Hofi Gézától mérföldekre esõ poénokat elsütni - ha már a zászlóra tûzetett. Hofi Géza egykori dalainak átdolgozása vitathatatlanul piacképes ötlet, még akár tisztességesen meg is oldható, ám nagyközönség elõtt való elõadása többet követelne, mint amit január 4-én láthattunk.
Állítólag február 26-án, Géza-napon indul a Cotton Club Singers Hofimánia címû országos koncertturnéja. Vegyük tehát úgy, hogy az év elsõ péntekén egy közepesen sikerült fõpróbát láthattunk - elég drágán -, és bizakodjunk, hogy a CCS tagjai képesek kicsit magukba szállni, és már csak Hofi Géza emlékére való tekintettel is összeszedni magukat.
Mert addig ez csak: ***
Bajnai Zsolt
Budapest Kongresszusi Központ, 2008. január 4.
Petruska és Pulcinella címmel mutatta be legújabb gyerekdarabját a Bozsik Yvette Társulat. Morbid vásári komédia két szerelmes bohócra, Stravinsky zenéjére, egy kísértetiesen ismerõs koporsóval a színen.
A társulat és a színház közös munkája négy éve kezdõdött, amikor a norvég csecsemõszínházi program meghonosításán fáradozva létrehozták az évszakok változását feldolgozó Glitterbird címû elõadást. Bozsik ettõl kezdve sikeresen foglalkozik gyerekszínházi koreográfiákkal (Létramesék, Varázscirkusz), és ahogy a felnõttek számára készülõ munkáiban, itt is szívesen nyúl a klasszikusokhoz, miközben pimasz módon kiforgatja az alapmûveket. A Gyagilev Stravinsky-darabok ihlette balettjét és Bozsik egy korábbi, Commedia dell'arte címen a Katonában bemutatott darabját egyszerre idézõ családi színház egyszerûen bizonyítja, hogy a mozgáskarakterekre és zenére építõ absztrakt színjátszás általánosabb érvényû, mint a verbális produkciók. A gyerekközönség könnyen befogadja, élénken reagál, kacag és drukkol az egész elõadás ideje alatt.
A történet az orosz (Vati Tamás) és az olasz (Tóth József) szomorú, fehér ruhás, púpos bohóc párhuzamos szerelmét meséli el. A táncosok és a színészek nem "butulnak" le attól, hogy a commedia dell'arte egyszerû gesztusainak nyelvén kell elõvezetniük a szerelemféltési jeleneteket, a brutális párviadalokat, a mulatságokat, a halált vagy a csodás feltámadást. Az elõadás második felében a színpadot egy koporsó uralja, amelyben szabadon járkálnak a szereplõk, és amely bábparavánként, csónakként vagy barátságos kriptaként is funkcionál. Bátor és vérfagyasztó ötlet így bagatellizálni vagy éppen újrateremteni a rítust. Halász Péter színházként megrendezett öntemetésén Bozsik és Vati fehér bohócruhában, ugyanilyen koporsó mellett búcsúzott. A kísérteties referenciákból és a borzongásdramaturgiából sosem elég.
- sisso -
Kolibri Színház, 2007. december 22.
**** és fél
Legenda vagyok A csata meg van nyerve. Pedig még jóformán el sem kezdõdött az egész, azt se tudjuk, ki ez a pasas, akit Will Smith alakít, és aki egymaga autózik keresztbe-kasul New York kihalt utcáin. A csatát New York nyeri meg a filmnek, ami persze alapjáraton is elég vonzó tud lenni, hát még akkor, amikor úgy fest, mint azok az elveszett városok, amelyeket letûnt civilizációk szoktak maguk mögött hagyni gyûrött ponyvaregényekben. A majmok bolygójában még egy egész filmet kellett végigülni, hogy Charlton Heston lóhátról megpillantsa a Szabadság-szobor maradványait, Smith azonban már eleve azzal a tudattal ébred, hogy az emberiségnek mint olyannak lõttek. Most éppen egy bakteriológiai mûhiba tett be nekünk, de ennyi erõvel lehetett volna az ózonlyuk is, bár akkor egy fokkal nehezebb lenne megmagyarázni, miért alakultak vámpírrá a túlélõk. Azért is hasznos Hestont emlegetni, mert õ is beautózta a tök üres Manhattant, és az õ magányos száguldását is épp úgy a felhõkarcolók magasából kísérte a kamera a hetvenegyes Az omega emberben, mint a szarvasra vadászó Smithét. Mert ezúttal nagyvárosi vadra megyünk, de nem a Blaha Lujza tér jóllakott patkányaira, hanem vadon élõ patásra, amely vígan szökell a gazzal felvert szellemvárosban. A kérdéses négylábú ráadásul nagyobb joggal mondhatja lakóhelyének a metropolist, mint a nyomában loholó Robinson, akire saját otthonában szakadt rá a hajótöröttség magánya. A magány ijesztõbb, mint a pirotechnika - ritka felismerés ez egy blockbustertõl, tartjuk is magunkat hozzá az elsõ robbanásig.
- kg -
Az InterCom bemutatója
*** + fél
Tankcsapda ""-ó, Tankcsapda, Tankcsapdaaa!" - gajdoljuk kissé ittasan idézett zenekar rendes pesti évzáró koncertjének helyszíne, a PeCsa felé tartva, azaz a fagyott havon csúszkálva és hébe-hóba megkapaszkodva egy-egy fában. Pár éve nem is érdemes már tökéletesen tiszta tudatállapotban próbálkozni a debreceni rockzenekar koncertjeinek élvezetével, a józan ítélõképesség ugyanis meglepõen sokat elvesz az élménybõl, olyanynyira, hogy néha nem is marad belõle fikarcnyi sem.
A koncert kezdõakkordjait hallva mégis fontolgatni kezdjük, hogy feles pohárra mi többé soha, hiszen azt képzeljük, hogy (legfeljebb) 1998 van - valami csoda folytán a Tudok egy munkát szól a színpadon A legjobb méregrõl. Elérzékenyülve utat törünk magunknak a teltházas tömegben, magunkkal rángatva kurjongató cimboráinkat is. Aztán csak kis híja, hogy ki nem józanodunk a soron következõ szerzemény, a Nem kell semmi "Leszarom a szobámat, nem csinálok rendet!" sorának fejbekólintás-szerû, rémes sokkjától - ez az a pont, amikor a termen kívül nagyot kell kortyolni a csarnok aranyárúiból. Bejön a terv, visszasüppedünk a mûélvezethez ideális állapotba, nem zökkenthet ki már sem az Azt mondom, állj, sem az Adjon az ég, de még a Szappanopera sem, pedig ezek máskor nagyon tudnak fájni. Amúgy sincs sok ok a kesergésre, hiszen Lukácsék ezen a koncerten megannyi régi és így "törvényszerûen" zseniális számot játszanak: Szemétre való, Enyém vagy, Bárány, Nem hagylak el. Tán még az sem annyira zavaró most, hogy Fejes lába látszólag hozzánõtt a kétlábgéphez (kinek? hova? miért?), vagy hogy Lukács hangja sem lesz már ütõsebb.
"Van, aki a Pokolra küldené, azt teszem én is, legyen az Ördögé, az Ördögé, ez az éjszaka az Ördögééé!" - zengjük önfeledten a hazaúton, elvégre nem is igen emlékszünk már, mikor láttuk ilyen remeknek a debreceni zenekart.
K. B.
Petõfi Csarnok, 2007. december 21.
*** és fél
Kincses Képeskönyv. Kolozsvár A kötet egy városokat bemutató sorozat elsõ darabja, amely az alkotói szándék szerint a 8-12 évesek épülésére szolgálna. Nézzük, milyen esélyei vannak. Ha a könyv valamiképpen a kölök közelébe kerül, alighanem a kezébe is veszi: Jánosi Andrea mozgalmas-színes (bevallott kedvencének, Bruegelnek a képeire emlékeztetõ) életkép-illusztrációi az elmúlt századok Kolozsváráról ugyanis vonzzák a tekintetet. És meglódítják a fantáziát, fölkeltik az érdeklõdést, s így a figyelmet a szövegek felé terelik. A két román és öt magyar szerzõ (történészek, mûvészettörténészek, régészek), valamint a szerkesztõ Zágoni Balázs ugyancsak remek munkát végeztek. A város történetét a II. századtól a jelenig bemutató tizenöt fejezet legnagyobb érdeme, hogy komolyan veszi kis olvasóit: semmi gügyögés és handabandázás, hanem tényközlés igen élvezetes stílusban. A korosztály számára ismeretlen fogalmakat dõlt betûvel szedték, és a kötet végi szó- és névmagyarázatban adják meg azok tömör, ámde világos jelentését.
Külön kíváncsi voltam arra, hogy a nemzeti mitomániák mennyiben érvényesülnek - hiszen egy gyerekeknek szóló Kolozsvár-könyv nyilvánvalóan kitûnõ alkalmat nyújtana erre. Nos, semennyire. Sem turulok nem röpködnek, sem hõs dákok nem vágtáznak - van ellenben rengeteg információ, kiegyensúlyozott hangvétel. A téma tárgyilagos megközelítését jól érzékeltetik például a nacionalista Funar polgármesterségét bemutató, a (magyar) nemzeti sérelmek ilyen esetekben kötelezõ felhánytorgatását teljességgel mellõzõ mondatok. "A polgármester legmegdöbbentõbb rendelete mégis az volt, hogy a szemeteskukákat és a járdaszegélyeket is piros-sárga-kék színûre kell festeni. Ez már a román lakosság többségének is sok volt, hiszen eközben elhanyagolta a város fejlesztését, az utcák karbantartását, világítását." Mint ha egy normális világban beszélnénk közös dolgainkról.
B. I.
Koinónia - Projectograph, 2007, 60 oldal, ármegjelölés nélkül
*****
MEMBRAN: Closed A Membran az egyik legszorgalmasabban s legrégebben alkotó hazai formáció - Pejkó Balázs, Papp Péter és dj Cadik (kevésbé ismert polgári nevén Séfel Pál) több mint egy évtizede találkozott elõször, s azóta gyártja zenéit, többnyire alkalmi jelleggel, sokszor megrendelésre, de nem eredmény nélkül. Friss, rögvest dupla cédéjükre tehát volt mit válogatni: tíz év 29 szerzeménye került ide, jórészt olyan darabok, amelyek az élõ hangszeres zene, az elektronika, a gusztusos hangminták és a markánsabb vagy éppen álomszerûbb vokális produkciók finom egyensúlyán alapszanak. Az inspirációk és ihletforrások világosak, miként az is, mit próbált ezekbõl kihozni az alkotógárda, hol dzsesszel-funkkal, hol meg zenei egzotikával - népi vagy éppen keleti motívumokkal dúsan átszõtt, többnyire hiphopalapokon ringatózó, hangulatos downtempo szerzemények születtek. A produkció tán éppen akkor válik a legizgalmasabbá, amikor ritmikában vagy hangszerhasználatban túllép ezeken a határokon - mint például a dub/ house Daizikiben, a Vázsonyi János szaxofonszólamára épülõ Love My Jazzben, vagy a Budapest Rasában, ahol Klimó László szitár- és Gerzson János arablantjátéka viszi a prímet. Az elsõ cédé összességében is gazdagabb efféle vérbõ, organikus hatásokban, míg a második sokkal mélyebben gyökeredzik a hiphoptradícióban (köszönhetõen például MC Det, Dynamite, Blu Rum 13 vagy éppen a honi alkotótárs Zeek vokális produkcióinak). Arról pedig senkinek egy pillanatig sem maradhatnak kétségei, miként fungálhatnak e darabok filmzeneként - a Closedot hallgatva ugyanis lelki szemeink elõtt már pereg is a belsõ kinematográf.
- minek -
All Soundz/Deep Distribution, 2007
****
Plasztik szerelem Kedves konzervatív mozibarátok, semmi okuk a félelemre, e Craig Gillespie rendezte mû fõhõse mélyen vallásos, így szerencsére nem dugja meg a címben szereplõ, extrán élethû guminõt. Csak jár, veszekszik vele, megkéri a kezét, bemutatja mindenkinek. Aztán az egész falu megkedveli, munkát keresnek neki, elküldik fodrászhoz, a temetésén pedig kövér könnycseppeket ejtenek. (Apropó, inkább ne is gondoljunk bele, hogy Opheliának például nem jár a szertartás a temetéshez, de egy guminõnek igen, nyilván az idõs szerzõ dramatizálta túl a dolgot.) De nem ám úgy, mint egy tisztességes Petr Zelenka-drámában, ahol az ember hülyére röhögi magát az abszurd cselekményszálon - nem, ez ugyanis egy romantikus szerelmi dráma. Tudják, sírás premier plánban, visszhangzó zongoraszó és a meghatódott csendben zsebkendõt morzsolgató közönség.
De az hogy is van, hogy egy pszichologizáló szerelmesfilmben - ahol szegény fõhõs lelki betegségén kellene sajnálkozni, s az is kiderül, hogy mind egy cipõben járunk a szegény ördöggel - épp egy guminõ a vágy titokzatos tárgya? Miért nem egy szobor, mint Parti Nagynál, vagy egy próbababa, mint Zelenkánál? Mert azokon nincs meg az a három "anatómiailag korrekt" lyuk, ami miatt az érzelmes filmekhez nem szokott nézõ is jót tud röhögni? Egyáltalán, akkor ez most egy agyatlan abszurd komédia, vagy tényleg sírva kéne távoznunk a moziból? Már feltéve, ha azt sem vesszük észre, hogy a lehetõ legkínosabb romantikus kliséfilmet láttuk, ahol Meg Ryan éppenséggel gumiból van.
Kovács Bálint
Forgalmazza a Fórum Hungary
*
