A felszeletelt idő - Háy Ágnes: MozgóKép Kiállítás

Zene

A Londonban élő művész munkáival Magyarországon eddig hétévente találkozhattunk, úgy tűnik azonban, hogy megtört az egyéni kiállítások (az 1985, 1992, 1999, 2006 évszámokkal tagolt) sorozata; a periodicitást 2007-ben felülíró székesfehérvári vetítések után a Millenárison most egy retrospektív jellegű filmbemutatót láthatunk. A húsz óriási képernyőn futó válogatott anyag megtekintése 6 órát vesz igénybe, s a filmek befogadását csak nehezíti, hogy mindezt állva kellene abszolválnunk.

A Londonban élő művész munkáival Magyarországon eddig hétévente találkozhattunk, úgy tűnik azonban, hogy megtört az egyéni kiállítások (az 1985, 1992, 1999, 2006 évszámokkal tagolt) sorozata; a periodicitást 2007-ben felülíró székesfehérvári vetítések után a Millenárison most egy retrospektív jellegű filmbemutatót láthatunk. A húsz óriási képernyőn futó válogatott anyag megtekintése 6 órát vesz igénybe, s a filmek befogadását csak nehezíti, hogy mindezt állva kellene abszolválnunk. Pedig érdemes végignézni Háy animációit - akár úgy is, hogy időről időre felkeressük az amúgy ingyenes kiállítást a csigavonalban tekeredő folyosón.

A nagyközönség előtt is ismert munkái mégsem mozgóképek, hanem Mosonyi Aliz mesekönyveihez kapcsolódó rajzok. Háy adott formát a Lukács uszoda bejáratától elkószáló, szívünknek oly kedves falfirkának, a HÜJE RÁDAI-nak, aki bajusszal és szakállal felvértezve az óbudai lakótelepen találja meg otthonát (Mesék Budapestről, 1982), arcot a Mari nevű szekrényben rejtőzködő varázsbékának és a fül-, szem- és orrnyomokat lefényképező detektíveknek (Szekrénymesék, 1985). Együgyű gyerekfirkáknak tűnő alakjaiban apró, szellemes részletek bújnak meg, s térábrázolása is a mesék "minden lehetséges" világát idézi. Amit látunk, nem más, mint a háromdimenziós teret leképző, perspektivikus ábrázolási forma tagadása - a nagylátószögben felvett, csavarodó lépcsők, kiforduló, képlékennyé váló falak létrehoznak egy síkokba zárt, mégis játékos és pulzáló világot. Talán nem véletlen, hogy rajzai már 16 éves korában (1968) megjelentek az ÉS-ben, és a kiállítást nyitó első animációját is (Egy különc úr naplójából, 1972) egy korábbi grafikasorozata alapján készítette el. A rendkívül letisztult elemekből összeálló, síkbáb mozgatásával létrejövő mozgó, fekete-fehér jelenetek elképesztően szellemesek - a művész nemcsak meghökkentően szabadon játszik a redukált formák alkotóelemeivel (a fejjel, szemekkel, kezekkel, lábakkal), az alakok lehetséges kapcsolataival, hanem incselkedik a képkeret által meghatározott térrel és a megszokott gravitációval is. Míg ez a munka meglepően frissnek hat, ugyanez nem mondható el a kiállítás végpontjára mintegy keretként állított műről, a Különc úr 2004-es flash animációjáról, melyben a repetitív elemek kioltják a meglepetésbe vetett bizodalmunkat. Háy frissességét az akkori alternatív közeg is nagyra értékelte - a Különc úr mellett Gyurma című filmje is hatalmas sikert aratott. Az itt bemutatott 1977-es, 40 perces, színes változatban a képlékeny anyagot nem figurák felépítésére használta, hanem a különös felület mozgatásával, fázisfotóival létrehozható, szinte kozmikus teremtéstörténet megalkotása érdekelte.

"Nagyszerű dolog, hogy a film kockákból áll" - olvasható Film - mozgás - trükk című írásában (1984). Ennek legegyszerűbb, gyermekkorunkban gyakran alkalmazott módja a füzetlapok sarkaiba rajzolt ákombákom figurák életre keltése, a pergő papírképekből összeálló mini-film megalkotása. A mozgófilmes animáció ennél bonyolultabb - a két expozíció között megváltoztatott (arrébb helyezett, kicserélt, hozzáadott vagy elvett) apró részletek keltik a mozgás illúzióját. A budai Várban felvett Vár/tempó (1975) című filmben így "követhetik" kisebb kutya- vagy macskaméretű kövek a lassan sétáló Major Jánost, s így alakulhat ki történet a keresztszemes kézimunka mindig változó öltéseiből (Keresztszemes, 1974). Háy hamar áttért az emberekkel, valós tárgyakkal végzett animációra - ez utóbbinak legdermesztőbb, horrorisztikus példája a műtermi bevilágítólámpák randalírozása (Hamburg, 1982-86) -, de sosem hagyott fel a szabadkézi rajzzal; 1980 óta számozott füzetekbe készíti akár vizuális naplóként is olvasható grafikáit. Filmjeibe 1994 után tér vissza a rajz, ilyen például a több száz oldalas telefonkönyv lapjaira rajzolt karcsú vonalak mozgásából összeálló Kalligráfia (1994-2005), a Rajzok a hullaházból (1999) vagy a lefilmezett, "valós" látványt és az erről készült rajzokat egymásra olvasztó London múzeumai (2006).

1992-ben készítette el a Haláltánc/Danse Macabre című fekete-fehér filmjét, melyben hús-vér alakok és egy csontváz körtánca látható egy cirkuszi porondra emlékeztető tér felületén. A nem álló, hanem fekvő helyzetben felvett szereplők szaggatott, rituális mozgását a művész szinte állandó zenei munkatársa, Vidovszky László interpretálja, mégpedig három különböző - búsongó, csárdásra vagy cigányzenére emlékeztető, kemény rockzenére, egyfajta hiphopra hasonlító, és lassú, klasszikusan szomorkás dallamokat idéző - változatban. Érdemes végignézni a három etűdöt - ha érzékeljük a "jelentésváltozást", akkor radikálisan át kell értelmeznünk a zenei aláfestés fogalmát is.

1980 körül Háy egy-egy metronómot állított Budapest két forgalmas pontjára, a Moszkva, illetve az Erzsébet térre - a filmen a monoton ritmusmérő és időtagoló szerkezet állandósult nyugalma mögött egy kusza és rohanó, csak egy-egy pillanatra lelassuló világot pillanthatunk meg, illetve egy olyan paradoxont, ahol két időfogalom, a fázisképek felgyorsításával összesűrűsödő és a lineáris (helyesebben a folyamatosnak értelmezett) idő ütközik egymással. A film 2006-ban továbbfejlesztett változatában a lineáris időből kiemelt pillanat-állóképek, a kikockázott időrészecskék akár az időbeli korlátokat figyelmen kívül hagyva (például a lineáris múlt és a jelen képei közt szabadon mozogva) kapcsolódnak egymáshoz - létrehozva a mozgást egy olyan időben, amely a valóságban át nem élhető. Ahol "ugrás közben megállhatunk meghallgatni az időjárás-jelentést, és csak azután érnénk földet". Ahol a felszeletelt időpillanatok között átélhetjük a szabadságot.

Pixel Galéria, Millenáris, március 2-ig

Neked ajánljuk