Dolgozik a fűrész - Underworld, Samim, Bunny Lake (Lemez)

  • - minek -
  • 2008. január 10.

Zene

Underworld: Oblivion With Bells Az Underworld úgyszólván megkerülhetetlen név az elektronikus tánczene világában, minimum a kilencvenes évek eleje óta - más kérdés, hogy az intézménynek kijáró tekintély és a legendának szóló érdeklődés nem jár ezzel arányos befolyással. Már persze ami az új irányzatokat és a műfaj innovációját illeti: köztünk szólva a zenéket bütykölő kollégák már egy jó ideje szart sem törődnek azzal, mit csinál mondjuk az Underworld (vagy a Chemical Brothers vagy a Prodigy).

Underworld: Oblivion With Bells Az Underworld úgyszólván megkerülhetetlen név az elektronikus tánczene világában, minimum a kilencvenes évek eleje óta - más kérdés, hogy az intézménynek kijáró tekintély és a legendának szóló érdeklődés nem jár ezzel arányos befolyással. Már persze ami az új irányzatokat és a műfaj innovációját illeti: köztünk szólva a zenéket bütykölő kollégák már egy jó ideje szart sem törődnek azzal, mit csinál mondjuk az Underworld (vagy a Chemical Brothers vagy a Prodigy). Alighanem csak az első lemezükre (Dubnobasswithmyheadman) mondhatjuk azt, hogy trendet diktált, a többi már mind-mind a saját öntörvényű világukban született - a Born Slippy például nyilván folytathatatlan, meg köztünk szólva, kissé fárasztó is, de hihetetlen népszerűséget szerzett nekik. Popsztárok lettek immár a szcénán túl is, s akkor már oly mindegy, mit lép erre a konkurencia. Az új lemezen is tulajdonképpen sikerrel alkalmazzák a bevált receptet: Hyde szövegeiben keverednek a saját szerzeményű költői lelemények meg a mindenhonnan összeguberált szövegtöredékek, de az egész szépen összeforr a zenével. Abból meg akad ilyen is, olyan is: az epikusan hosszú számok takarékos house-alapokon kúsznak tovább, máshol (az album előrehaladtával egyre inkább) kis ambient/downtempo lassúkat hallunk, néhol (Boy, Boy, Boy) üdítően közbeszól Karl Hyde gitárja (a legendárium szerint egykor még Debbie Harrynek is húzta). Tulajdonképpen nincs is az egésszel semmi probléma: gond nélkül meghallgatja az ember, akár többször is, bár nem igazán érzi azt, hogy eközben valami igazán fontos is történt volna. Igazi kamaraelektronika, szobazene született, néha szép pillanatokkal - olyanoknak, akik már nem egy új Dark Traint vagy King Of Snake-et várnak. Azért az az ív, amit a szinte kvázi-gregorián effektezett vokálban tocsogó feszes-funkolós house-tól (Crocodile) a triphopos zárószámig (Best Mamgu Ever) húznak, már magában megéri a figyelmet. (PIAS/Neon Music, 2007) *** és fél

Samim: Flow Samim Winiger éppen a másik véglet: a hallatlanul tehetséges fiatal svájci-iráni származású zenekészítő egyike napjaink trenddiktáló producer/dj-inek. Első maxijait még Michal Hóval közösen publikálta - az amúgy gyümölcsöző kollaborációnak gyakorlatilag Samim súlyos daganatos betegsége vetett véget, mire kilábalt belőle, már mindketten lényegében külön utakon dolgoztak (persze nem teljesen, az idei Samim-albumon is akad két közös trekk: a Springbreak és a Zleep), Samim pedig kisvártatva áttette székhelyét Berlinbe, a kortárs minimalista technoid tánczene fővárosába. Különböző jó nevű kiadóknál (Tuning Spork, Circus, Moon Harbour) megjelent, többnyire emlékezetes kiadványai nyomán kötött ki a Booka Shade/M.A.N.D.Y./DJ T kollektíva által vezetett Get Physicalnál, s itt is jött ki magisztrális, Flow című első nagylemeze. Ami, mint tudjuk, elektronikus tánczenében többnyire saját lábukon jól megálló, potenciális vagy tényleges maxiszámok gyűjteménye - itt sincs másként, de aki bírja az efféle zenéket, annak garantáltan bejön, a többieknek meg úgyis mindegy. Samim ravasz trükkje mindösszesen abban áll, hogy az obligát módon puttyogó-lüktető minimál-tech/house alapokon csavar egyet azzal, hogy beledob valami, amúgy tökéletesen szervesülő, nem tolakodó, de érzéki zenei motívumot. A Blackdeath dubos lüktetését áttöri a közel-keleti ütősök pergő ritmusa, a Setupone hűvös 4/4-es racionalitása pedig karneválba csap át. A megasláger a már sokak által hallott Heater, amelyben Samim egy vérpezsdítő latinos-harmonikás hangmintabetéttel alaposan megbolondítja a minimál-tech tortaalapot, meg persze a hallgatót. A végén jön néhány ortodoxabb, de továbbra is ravaszkodó minimál, a záró The Lickben pedig azt is megmutatja a szerző, hogy van érzéke a vokálos, soulos, a szokottnál kreatívabb r&b-s dolgokhoz is. Ki tudja, egyszer abból kell megélni. (Get Physical/Neon Music, 2007) **** és fél

Bunny Lake: The Church Of Bunny Lake Egy újabb mókás zenei mixtúra a bécsi Klein Recordstól: a már szinte veterán producer, Dr Nachtsrom és két vokalista, Suzy On The Rocks és Christian Fuchs összehozott egy bevallottan léha albumot, mely alkalmanként kifejezetten szórakoztató bír lenni. A nyersanyag alapvetően lüktető elektro/pop/house, amin keveset csodálkozhatunk, ha tudjuk, hogy a lemez producere nem más, mint Christopher Just (tudják: I'm a Disco Dancer), aki kellemesen berregő elektronikus csomagolást ad a Bunny Lake-kollektíva alapvetően bombasztikus popzenei fixációinak. A kísérlet közben azután sikerült is szinte mindenkit megidézni - a zenekar inspirációi között említi Elvist, a Velvet Undergroundot meg a Crampset, s ez nyilván így is van (habár jócskán szublimálva), de alapos hallgatás után legalább ily alappal juthat eszünkbe Giorgio Moroder, a Dead Or Alive, a Sisters Of Mercy vagy bármi posztpunk/new wave/elektropop dolog a nyolcvanas évekből. A jó kis elektrobugit amúgy korrekt dalformákban tálalják - mondjuk a dalszövegek nem túl revelatívak, viszont szinte enciklopédikus gazdagsággal tárják elénk a rock'n'roll univerzum kedvenc paneljeit. Néhány kifejezetten ütős sláger (Beautiful Car Crash vagy a Ch. Just által többszörösen génkezelt kislemezsláger, a Disco Demons) mellett a többit sem veti ki a lejátszó, ugrálni meg remekül lehet rájuk, csak fel ne rúgjuk az ajándék plazmatévét. (Klein Records/Deep Distribution, 2007) *** és fél >

Figyelmébe ajánljuk

Hurrá, itt a gyár!

Hollywood nincs jó bőrben. A Covid-járvány alatt a streamingszolgáltatók behozhatatlan előnyre tettek szert, egy rakás mozi zárt be, s az azóta is döglődő mozizási kedvet még lejjebb verte a jegyek és a popcorn egekbe szálló ára.

Profán papnők

Liane (Malou Khebizi), a fiatal influenszer vár. Kicsit úgy, mint Vladimir és Estragon: valamire, ami talán sosem jön el. A dél-franciaországi Fréjus-ben él munka nélküli anyjával és kiskamasz húgával, de másutt szeretne lenni és más szeretne lenni. A kiút talán egy reality show-ban rejlik: beküldött casting videója felkelti a producerek érdeklődését. Fiatal, éhes és ambiciózus, pont olyasvalaki, akit ez a médiagépezet keres. De a kezdeti biztatás után az ügy­nökség hallgat: Liane pedig úgy érzi, örökre Fréjus-ben ragad.

Viszonyítási pontok

Ez a színház ebben a formában a jövő évadtól nem létezik. Vidovszky György utolsó rendezése még betekintést enged színházigazgatói pályázatának azon fejezetébe, amelyben arról ír, hogyan és milyen módszerrel képzelte el ő és az alkotógárdája azt, hogy egy ifjúsági színház közösségi fórumként (is) működhet.

Kliséből játék

A produkció alkotói minimum két olyan elemmel is élnek, amelyek bármelyikére nagy valószínűséggel mondaná egy tapasztalt rendező, hogy „csak azt ne”. Az egyik ilyen a „színház a színházban”, ami könnyen a belterjesség érzetét kelti (ráadásul, túl sokszor láttuk már ezt a veszélyesen kézenfekvő megoldást), a másik pedig az úgynevezett „meztelenül rohangálás”, amit gyakran társítunk az amatőr előadásokhoz.