Dolgozik a fűrész - Underworld, Samim, Bunny Lake (Lemez)

  • - minek -
  • 2008. január 10.

Zene

Underworld: Oblivion With Bells Az Underworld úgyszólván megkerülhetetlen név az elektronikus tánczene világában, minimum a kilencvenes évek eleje óta - más kérdés, hogy az intézménynek kijáró tekintély és a legendának szóló érdeklődés nem jár ezzel arányos befolyással. Már persze ami az új irányzatokat és a műfaj innovációját illeti: köztünk szólva a zenéket bütykölő kollégák már egy jó ideje szart sem törődnek azzal, mit csinál mondjuk az Underworld (vagy a Chemical Brothers vagy a Prodigy).

Underworld: Oblivion With Bells Az Underworld úgyszólván megkerülhetetlen név az elektronikus tánczene világában, minimum a kilencvenes évek eleje óta - más kérdés, hogy az intézménynek kijáró tekintély és a legendának szóló érdeklődés nem jár ezzel arányos befolyással. Már persze ami az új irányzatokat és a műfaj innovációját illeti: köztünk szólva a zenéket bütykölő kollégák már egy jó ideje szart sem törődnek azzal, mit csinál mondjuk az Underworld (vagy a Chemical Brothers vagy a Prodigy). Alighanem csak az első lemezükre (Dubnobasswithmyheadman) mondhatjuk azt, hogy trendet diktált, a többi már mind-mind a saját öntörvényű világukban született - a Born Slippy például nyilván folytathatatlan, meg köztünk szólva, kissé fárasztó is, de hihetetlen népszerűséget szerzett nekik. Popsztárok lettek immár a szcénán túl is, s akkor már oly mindegy, mit lép erre a konkurencia. Az új lemezen is tulajdonképpen sikerrel alkalmazzák a bevált receptet: Hyde szövegeiben keverednek a saját szerzeményű költői lelemények meg a mindenhonnan összeguberált szövegtöredékek, de az egész szépen összeforr a zenével. Abból meg akad ilyen is, olyan is: az epikusan hosszú számok takarékos house-alapokon kúsznak tovább, máshol (az album előrehaladtával egyre inkább) kis ambient/downtempo lassúkat hallunk, néhol (Boy, Boy, Boy) üdítően közbeszól Karl Hyde gitárja (a legendárium szerint egykor még Debbie Harrynek is húzta). Tulajdonképpen nincs is az egésszel semmi probléma: gond nélkül meghallgatja az ember, akár többször is, bár nem igazán érzi azt, hogy eközben valami igazán fontos is történt volna. Igazi kamaraelektronika, szobazene született, néha szép pillanatokkal - olyanoknak, akik már nem egy új Dark Traint vagy King Of Snake-et várnak. Azért az az ív, amit a szinte kvázi-gregorián effektezett vokálban tocsogó feszes-funkolós house-tól (Crocodile) a triphopos zárószámig (Best Mamgu Ever) húznak, már magában megéri a figyelmet. (PIAS/Neon Music, 2007) *** és fél

Samim: Flow Samim Winiger éppen a másik véglet: a hallatlanul tehetséges fiatal svájci-iráni származású zenekészítő egyike napjaink trenddiktáló producer/dj-inek. Első maxijait még Michal Hóval közösen publikálta - az amúgy gyümölcsöző kollaborációnak gyakorlatilag Samim súlyos daganatos betegsége vetett véget, mire kilábalt belőle, már mindketten lényegében külön utakon dolgoztak (persze nem teljesen, az idei Samim-albumon is akad két közös trekk: a Springbreak és a Zleep), Samim pedig kisvártatva áttette székhelyét Berlinbe, a kortárs minimalista technoid tánczene fővárosába. Különböző jó nevű kiadóknál (Tuning Spork, Circus, Moon Harbour) megjelent, többnyire emlékezetes kiadványai nyomán kötött ki a Booka Shade/M.A.N.D.Y./DJ T kollektíva által vezetett Get Physicalnál, s itt is jött ki magisztrális, Flow című első nagylemeze. Ami, mint tudjuk, elektronikus tánczenében többnyire saját lábukon jól megálló, potenciális vagy tényleges maxiszámok gyűjteménye - itt sincs másként, de aki bírja az efféle zenéket, annak garantáltan bejön, a többieknek meg úgyis mindegy. Samim ravasz trükkje mindösszesen abban áll, hogy az obligát módon puttyogó-lüktető minimál-tech/house alapokon csavar egyet azzal, hogy beledob valami, amúgy tökéletesen szervesülő, nem tolakodó, de érzéki zenei motívumot. A Blackdeath dubos lüktetését áttöri a közel-keleti ütősök pergő ritmusa, a Setupone hűvös 4/4-es racionalitása pedig karneválba csap át. A megasláger a már sokak által hallott Heater, amelyben Samim egy vérpezsdítő latinos-harmonikás hangmintabetéttel alaposan megbolondítja a minimál-tech tortaalapot, meg persze a hallgatót. A végén jön néhány ortodoxabb, de továbbra is ravaszkodó minimál, a záró The Lickben pedig azt is megmutatja a szerző, hogy van érzéke a vokálos, soulos, a szokottnál kreatívabb r&b-s dolgokhoz is. Ki tudja, egyszer abból kell megélni. (Get Physical/Neon Music, 2007) **** és fél

Bunny Lake: The Church Of Bunny Lake Egy újabb mókás zenei mixtúra a bécsi Klein Recordstól: a már szinte veterán producer, Dr Nachtsrom és két vokalista, Suzy On The Rocks és Christian Fuchs összehozott egy bevallottan léha albumot, mely alkalmanként kifejezetten szórakoztató bír lenni. A nyersanyag alapvetően lüktető elektro/pop/house, amin keveset csodálkozhatunk, ha tudjuk, hogy a lemez producere nem más, mint Christopher Just (tudják: I'm a Disco Dancer), aki kellemesen berregő elektronikus csomagolást ad a Bunny Lake-kollektíva alapvetően bombasztikus popzenei fixációinak. A kísérlet közben azután sikerült is szinte mindenkit megidézni - a zenekar inspirációi között említi Elvist, a Velvet Undergroundot meg a Crampset, s ez nyilván így is van (habár jócskán szublimálva), de alapos hallgatás után legalább ily alappal juthat eszünkbe Giorgio Moroder, a Dead Or Alive, a Sisters Of Mercy vagy bármi posztpunk/new wave/elektropop dolog a nyolcvanas évekből. A jó kis elektrobugit amúgy korrekt dalformákban tálalják - mondjuk a dalszövegek nem túl revelatívak, viszont szinte enciklopédikus gazdagsággal tárják elénk a rock'n'roll univerzum kedvenc paneljeit. Néhány kifejezetten ütős sláger (Beautiful Car Crash vagy a Ch. Just által többszörösen génkezelt kislemezsláger, a Disco Demons) mellett a többit sem veti ki a lejátszó, ugrálni meg remekül lehet rájuk, csak fel ne rúgjuk az ajándék plazmatévét. (Klein Records/Deep Distribution, 2007) *** és fél >

Figyelmébe ajánljuk

A kutya mellett

A filmművészetben a Baran című, egyszerre realista és költői remekmű (Madzsid Madzsidi) jóvoltából csodálkozhatott rá a világ először az iráni afgán menekültek sorsára.

Iszony

Kegyetlen, utálatos film Veronika Franz és Severin Fiala legújabb munkája (ők a felelősek a 2014-es, hasonlóan bársonyos Jó éjt, anyu! című horrorért).

Elvis gyémánt félkrajcárja

  • - turcsányi -

Van a Hülye Járások Minisztériumának egy vígjátéki alosztálya, ott írták elő, hogy ha valaki el akarja kerülni a helyzetkomikumok – művészileg nyilván szerfelett alantas – eszköztárának használatát, hősét úgy kell járatnia (lehetőleg a medence partján), hogy a mozgása végig magán hordozza a szerepét.

Saját magány

A Comédie-Française évszázadok óta egyre bővülő, immár többezresre duzzadt repertoárjából most a klasszicista szerző modern köntösbe bújt, Guy Cassiers rendezésében újragondolt változatát hozták el Budapestre – pár hónappal a premier után.

Az én bilincsei

A Losoncról származó Koós Gábor (1986) a Képzőművészeti Egyetem grafikaszakán végzett, és még tanulmányai idején monumentális, több mint két méter magas munkáival lett ismert.

Kihaltunk volna

Ez az átfogó nőtörténeti mű nem Hatsepszut, az egyiptomi fáraónő, vagy Endehuanna, a sumér költőnő, és még csak nem is a vadászó férfi, gyűjtögető nő meséjével kezdődik, hanem egy mára kihalt, hüvelykujjnyi, rovarevő, tojásrakó, pocokszerű lénytől indulunk el, amely még a dinoszauruszok lába mellett osonva vadászott.

Alexandra, maradj velünk!

"Alexandra velünk marad. S velünk marad ez a gondolkodásmód, ez a tempó is. A mindenkin átgázoló gátlástalanság. Csak arra nincs garancia, hogy tényleg ilyen vicces lesz-e minden hasonló akciójuk, mint ez volt. Röhögés nélkül viszont nehéz lesz kihúzni akár csak egy évet is."