Zene

A millenniumi év lezárásának legfontosabb zenei eseménye nem a Zeneakadémián tartott kurzushangverseny volt augusztus 19-én (a megnyitó záróbeszédet Nemeskürty István dandártábornok tartotta), nem is az erre az alkalomra Hidas Frigyes által komponált oratórium-potpourri (mely a premierrel egyidejűleg feltehetően mindörökre kikerül a repertoárból), Kodály, Erkel, Szabó Ferenc legrosszabb megoldásainak förtelmes keveréke (István király intelmei - Bánffy György hamisítatlan abszolutista-népiesch narrációjával), hanem az, hogy a napokban a ritkaságokat is tartalmazó hetedik CD (Philips 464 639-2) közreadásával lezárult a holland lemezcég joggal zenetörténeti jelentőségűnek nevezhető sorozata, melyen Kocsis Zoltán Bartók Béla összes szólózongorára írott művét adja elő. Van másik Magyarország.

Jó pár éve vetítettek az HBO-n egy filmet Bill és Ted oltári kalandjai vagy valami hasonló címmel, és maximum azért emlékezhet rá bárki is, mert a két idétlenkedő főszereplő közül az egyiket Keanu Reevesnek hívták. A fiúk mást sem csináltak, mint szállóigévé teendő megnyilvánulásokat ismételgettek, ám a dolog valamennyire mégis működhetett, mert nemcsak a második rész készült el, de a hasonló elven működő Wayne világából is kettő, a Beavis és Butthead sztorit pedig ismerjük. Bevált ötletről van tehát szó, még ha a szeretnivaló tahók előállítása nem is olyan könnyű feladat, mint amilyennek tűnhet.

Az utóbbi esztendőkben még felületesebb mozizók is hozzászokhattak ahhoz, hogy a nagy dolgok legtöbbször valahol Nagy-Britanniában esnek, közelebbről a felette egzotikus szigetország valamelyik nagyvárosában. London, Manchester, Glasgow, Edinbourgh, kétségtelenül jobbnál jobb helyek, még akkor is, ha a mai mozik többségében rendszerint a lepusztultabb fertályaikat mutogatják. Aki napfényesebb oldalukra kíváncsi, az továbbra is jobban teszi, ha filmszínház helyett utazási irodába megy. A lepusztultság mint mutatvány persze nem kimondottan angol találmány, van annak mindenfelé hagyománya, mindenesetre nagyvárosi szinten most ők királyok, hiszen ha belegondolunk, nincs az a harlemi jelenet, ami ma már nem számítana utánjátszónak.

Nemtudás - a magyar nyelvben ilyen szó nincs. Mintha itt mi mindent tudnánk, csak egyet nem: hogy mi mindent nem. A franciában viszont,

A család televíziója nagyot dobott korábbi álsimulékonyságához képest: a TV 2 A leggyengébb láncszem című új, a BBC-től átvett vetélkedőjének fontos eleme, hogy a játékot moderáló tévés időnként gonoszkodó megjegyzésekkel provokálja a szegény megélhetési szereplőket. Az új műsor induló nézettsége biztató, a sajtó is illően ráharapott a témára; tele vannak a lapok elemző/ledorongoló cikkekkel.

AMagyar Nemzeti Cirkusz ugyanis nem fedi le a Záhony és Hegyeshalom közti "tengert", csak egy jókora parknyit a régi Boglárlelle közepén, a mai Balatonlelle és Balatonboglár között. Mellette amolyan szezonális vidámpark - drágább, mint a pesti, de rondaságban-sivárságban bírja vele a versenyt. Gokart, dodgem, rezignált póniló - ezerötszázból megúsztuk.

Ültem a tévé előtt a minap, dinamikusan elszörföztem a huszadik születésnapi partiját ülő emtívi partjaiig, s a hosszadalmas közvetítés során egyszerre csak Perry Farrell bámult rám a képernyőről. Aranyszínű öltönyben, valamint Dave Navarro gitáros és Stephen Perkins dobos társaságában feszített, szóval nagyon úgy néz ki, hogy a négy évvel ezelőtti elbénázott próbálkozást követően most akkor ismét van Jane´s Addiction. Onnan kezdem.

Bennie Wallace-nak úgy sikerült több mint húsz éve az egyik legjobb tenorszaxofonosnak maradni, hogy a nagyközönség jóformán nem is tud róla. Ritkán készít lemezeket, de azokat nagyon odateszi. Először kijárta a jobb iskolákat, megfürdött az avantgárdban, Eric Dolphy, Stockhausen meg ami menő volt a hatvanas évek végén, később megtanulta a nagy öregeket Duke Ellingtontól Sonny Rollinsig. Aztán a hetvenes évek közepétől elkezdte a saját zenéjét játszani, amin furcsa módon leginkább a zongorista Thelonious Monk hatása érződik. Ennek ellenére ritkán használ a zenekaraiban zongorát, s ez lendületesebbé teszi a zenéjét. Az a típusú muzsikus, aki nem fejlődik, nincsenek korszakai, tulajdonképpen mindig ugyanazt csinálja, csak kicsit másképp.

Hogy Dalaras nevében a Yiorgost ma már rendre George-nak írják, az ne okozzon fennakadást. A jelenkori görög zene elvégre éppolyan könnyedén megközelíthető Kelet, mint Nyugat felől, és ha a jelenkori görög zenének van nemzetközi szupersztárja, akkor ez a Dalaras az, a Yiorgos vagy George keresztnevű. Az pedig ne tűnjék ellentmondásnak, hogy felénk csak egy szűkebb körben kelt izgalmi állapotot, van még, lesz is hasonló példa épp elég.

Van ez az anekdota, amelyben a brutális noise-zenekar, az Unsane gitárosát faggatják, fedje már föl, ugyan miért ez az irgalmatlan zúzás. Hát azért, így a válasz, mert zúzni annyira, de annyira jó. Helyben is vagyunk, amennyiben Iggy Pop idei lemezéhez kívánunk mottót passzítani.

"Egy színésznő csak nőket tud játszani. Én színész vagyok, úgyhogy bármit eljátszom" - mondta állítólag Whoopi Goldberg. E felvetésből kiindulva Helen Fielding távolról sem író, viszont a lehető legközelebbről írónő. Így volna ez akkor is, ha Henry Fieldingnek hívnák. A kérdés az, írástudó-e a nemi szerv. Látszólag igen, hisz jelen esetben is összefirkált vagy háromszáz oldalt. Látóköre azonban érthetően szűkös. Ismeri önmagát, tulajdonosát, azt, ami fedi, és azt, aki belé hatol: hüvelytájéki tocsogás. Ezekről a szereplőkről hallhatunk a könyvben és a belőle készült filmben is, de úgy, mintha a díszes társaság kitenne egy személyt: Bridget Jonest. Ezzel tulajdonképp nincs mit vitatkozni, mélységes sajnálatunkat fejezhetjük csak ki őiránta, aki nemhogy szégyellne hüvelyével azonosulni, de büszkén hirdeti. Ami miatt a szánalomba bosszúság vegyül, az az, hogy a Jonesok szívesen kezdik így: mi, nők. De véletlen se folytatják így: már akiknek egyetlen céljuk, hogy a férfinak, sőt a férfinemnek tessenek (vigyék őket ágyba).

Az Európába/Nyugatra utazó balkáni művész, az ő hányattatásai, fogadtatása (legtöbbször persze: idegensége, meg nem értettsége) alaptoposza a sokat próbált félsziget magánmitológiájának, miként a Balkánra felkerekedő európai/nyugati utazó (misszionárius, tudós - legtöbbször a nép, a Volk avatott kutatója -, hódító, illetőleg a leggyakrabban ezek keveréke) kalandjai és érintkezése a balkáni Volkkal az európai kultúrkör szerves része. E viszonosság persze aszimmetrikus, hiszen Európa/a Nyugat a balkáni népek kultúrájának mégiscsak alapvető vonatkoztatási pontja (mint pozitív vagy negatív utópia egyrészt, másrészt mint a módszer, a know how kútfője), míg a Nyugat számára a Balkán mégiscsak periféria lenne - ráadásul, amikor a Nyugat figyelmét a Balkánra irányítja, az esetek többségében a saját rém-, illetve vágyképeit vetíti a szerencsétlen régióra, amint azt Maria Todorova oly plasztikusan leírja híres könyvében. (Mindazonáltal azt a végkövetkeztetését, miszerint a "Balkán" teljes egészében nyugati koholmány lenne, minden politikai korrektsége dacára joggal érezhetjük némiképp apologetikusnak - természetesen a Balkán szemszögéből.)

Ha belegondolok: tipikus Alföldi-rendezés ez a Makrancos Kata. És ez voltaképpen dicséret. Aztán muszáj belegondolnom abba is, hogy miközben minden erre járó külföldinek szívem minden melegével Alföldi-előadásokat ajánlok, mert ez egy valamilyen színház, személyes kritikusi viszonyom ehhez a valamilyen színházhoz mindig ambivalens, mondhatnám úgy is: nem az én káposztám.

Ötször négy-öt felvétel, ennyi a kiállítás maga, végig is lehetne rajta egy perc alatt siklani; cigányok, környezetük, hétköznapi élethelyzetek, visszafogott, szép anyag.