Lemez: Ugyanaz másképp (Bennie Wallace: Live at the Public Theatre)

szerző
Czabán György Dolly
publikálva
2001/35. (08. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Bennie Wallace-nak úgy sikerült több mint húsz éve az egyik legjobb tenorszaxofonosnak maradni, hogy a nagyközönség jóformán nem is tud róla. Ritkán készít lemezeket, de azokat nagyon odateszi. Először kijárta a jobb iskolákat, megfürdött az avantgárdban, Eric Dolphy, Stockhausen meg ami menő volt a hatvanas évek végén, később megtanulta a nagy öregeket Duke Ellingtontól Sonny Rollinsig. Aztán a hetvenes évek közepétől elkezdte a saját zenéjét játszani, amin furcsa módon leginkább a zongorista Thelonious Monk hatása érződik. Ennek ellenére ritkán használ a zenekaraiban zongorát, s ez lendületesebbé teszi a zenéjét. Az a típusú muzsikus, aki nem fejlődik, nincsenek korszakai, tulajdonképpen mindig ugyanazt csinálja, csak kicsit másképp.

Bennie Wallace-nak úgy sikerült több mint húsz éve az egyik legjobb tenorszaxofonosnak maradni, hogy a nagyközönség jóformán nem is tud róla. Ritkán készít lemezeket, de azokat nagyon odateszi. Először kijárta a jobb iskolákat, megfürdött az avantgárdban, Eric Dolphy, Stockhausen meg ami menő volt a hatvanas évek végén, később megtanulta a nagy öregeket Duke Ellingtontól Sonny Rollinsig. Aztán a hetvenes évek közepétől elkezdte a saját zenéjét játszani, amin furcsa módon leginkább a zongorista Thelonious Monk hatása érződik. Ennek ellenére ritkán használ a zenekaraiban zongorát, s ez lendületesebbé teszi a zenéjét. Az a típusú muzsikus, aki nem fejlődik, nincsenek korszakai, tulajdonképpen mindig ugyanazt csinálja, csak kicsit másképp.

Ezt az anyagot az első igazán jó triójával 1978-ban Nem Yorkban rögzítették. Eddie Gomez bőgőzik, és az a Dannie Richmond dobol, aki a Charles Mingusszal készített felvételeivel akkorra már beírta magát a zenetörténetbe. Amúgy nincs az anyagban semmi különös: gurulós modern jazz. Wallace stílusa játékos, ötletes, dinamikus, kiváló tempóérzéke van, valahol a mélyben érezni lehet a gospelt, tónusa telt, és nagyon tud szaxofonozni. A ritmusszekció a legjobbak közül való, de ez jár Wallace-nak.

A lemezen saját szerzemények, Monk-darabok és a Sentimental Mood című Ellington-ballada hallhatók. Ez felfogható hitvallásnak is, bár a kilencvenes években a mester följátszott egy komplett Gershwin-albumot. Én hat albumát ismerem, az egyik jobb, mint a másik. Ezt a koncertet kezdőknek is merem ajánlani, aki meg jártas a dologban, az úgy a The Fourteen Bar Blues című album magasságába lőheti be.

Czabán György Dolly

Enja, 2000

szerző
Czabán György Dolly
publikálva
2001/35. (08. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...