Lemez: Ugyanaz másképp (Bennie Wallace: Live at the Public Theatre)

  • Czabán György Dolly
  • 2001. augusztus 30.

Zene

Bennie Wallace-nak úgy sikerült több mint húsz éve az egyik legjobb tenorszaxofonosnak maradni, hogy a nagyközönség jóformán nem is tud róla. Ritkán készít lemezeket, de azokat nagyon odateszi. Először kijárta a jobb iskolákat, megfürdött az avantgárdban, Eric Dolphy, Stockhausen meg ami menő volt a hatvanas évek végén, később megtanulta a nagy öregeket Duke Ellingtontól Sonny Rollinsig. Aztán a hetvenes évek közepétől elkezdte a saját zenéjét játszani, amin furcsa módon leginkább a zongorista Thelonious Monk hatása érződik. Ennek ellenére ritkán használ a zenekaraiban zongorát, s ez lendületesebbé teszi a zenéjét. Az a típusú muzsikus, aki nem fejlődik, nincsenek korszakai, tulajdonképpen mindig ugyanazt csinálja, csak kicsit másképp.
Bennie Wallace-nak úgy sikerült több mint húsz éve az egyik legjobb tenorszaxofonosnak maradni, hogy a nagyközönség jóformán nem is tud róla. Ritkán készít lemezeket, de azokat nagyon odateszi. Először kijárta a jobb iskolákat, megfürdött az avantgárdban, Eric Dolphy, Stockhausen meg ami menő volt a hatvanas évek végén, később megtanulta a nagy öregeket Duke Ellingtontól Sonny Rollinsig. Aztán a hetvenes évek közepétől elkezdte a saját zenéjét játszani, amin furcsa módon leginkább a zongorista Thelonious Monk hatása érződik. Ennek ellenére ritkán használ a zenekaraiban zongorát, s ez lendületesebbé teszi a zenéjét. Az a típusú muzsikus, aki nem fejlődik, nincsenek korszakai, tulajdonképpen mindig ugyanazt csinálja, csak kicsit másképp.

Ezt az anyagot az első igazán jó triójával 1978-ban Nem Yorkban rögzítették. Eddie Gomez bőgőzik, és az a Dannie Richmond dobol, aki a Charles Mingusszal készített felvételeivel akkorra már beírta magát a zenetörténetbe. Amúgy nincs az anyagban semmi különös: gurulós modern jazz. Wallace stílusa játékos, ötletes, dinamikus, kiváló tempóérzéke van, valahol a mélyben érezni lehet a gospelt, tónusa telt, és nagyon tud szaxofonozni. A ritmusszekció a legjobbak közül való, de ez jár Wallace-nak.

A lemezen saját szerzemények, Monk-darabok és a Sentimental Mood című Ellington-ballada hallhatók. Ez felfogható hitvallásnak is, bár a kilencvenes években a mester följátszott egy komplett Gershwin-albumot. Én hat albumát ismerem, az egyik jobb, mint a másik. Ezt a koncertet kezdőknek is merem ajánlani, aki meg jártas a dologban, az úgy a The Fourteen Bar Blues című album magasságába lőheti be.

Czabán György Dolly

Enja, 2000

Figyelmébe ajánljuk

Minden nap egy forradalom

A történelem nem ismétli magát, hanem rímel. Paul Thomas Anderson egy szinte anakronisztikusan posztmodern filmet rendezett; bár felismerjük őrült jelenünket, láz­álomszerűen mosódik össze a hatvanas évek baloldali radikalizmusa a nyolcvanas évek erjedt reaganizmusával és a kortárs trumpista fasisztoid giccsel.

Japán teaköltemény

A 19. század derekán, miután a Perry-expedíció négy, amerikai lobogókkal díszített „fekete hajója” megérkezett Japánba, a szigetország kénytelen volt feladni több évszázados elszigeteltségét, és ezzel együtt a kultúrája is nagyot változott.

Maximál minimál

A nyolcvannyolc éves Philip Glass életműve változatos: írt operákat, szimfóniákat, kísérleti darabokat, izgalmas kollaborációkban vett részt más műfajok képviselőivel, és népszerű filmzenéi (Kundun; Az órák; Egy botrány részletei) révén szélesebb körben is ismerik a nevét. Hipnotikus minimalista zenéje tömegeket ért el, ami ritkaság kortárs zeneszerzők esetében.

Egy józan hang

Romsics Ignác saját kétkötetes önéletírása (Hetven év. Egotörténelem 1951–2021, Helikon Kiadó) után most egy új – és az előszó állítása szerint utolsó – vaskos kötetében ismét kedves témája, a historiográfia felé fordult, és megírta az egykori sztártörténész, 1956-os elítélt, végül MTA-elnök Kosáry Domokos egész 20. századon átívelő élettörténetét.