Lemez: Belépő (George Dalaras: The Running Roads)

publikálva
2001/35. (08. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

Hogy Dalaras nevében a Yiorgost ma már rendre George-nak írják, az ne okozzon fennakadást. A jelenkori görög zene elvégre éppolyan könnyedén megközelíthető Kelet, mint Nyugat felől, és ha a jelenkori görög zenének van nemzetközi szupersztárja, akkor ez a Dalaras az, a Yiorgos vagy George keresztnevű. Az pedig ne tűnjék ellentmondásnak, hogy felénk csak egy szűkebb körben kelt izgalmi állapotot, van még, lesz is hasonló példa épp elég.

Hogy Dalaras nevében a Yiorgost ma már rendre George-nak írják, az ne okozzon fennakadást. A jelenkori görög zene elvégre éppolyan könnyedén megközelíthető Kelet, mint Nyugat felől, és ha a jelenkori görög zenének van nemzetközi szupersztárja, akkor ez a Dalaras az, a Yiorgos vagy George keresztnevű. Az pedig ne tűnjék ellentmondásnak, hogy felénk csak egy szűkebb körben kelt izgalmi állapotot, van még, lesz is hasonló példa épp elég.

Ez a Dalaras tizenhat évesen mutatkozott meg először a nyilvánosság előtt, és két év múlva, 1968-ban vette fel az első nagylemezét. Azóta végigénekelte a világot, és nagyjából negyven albumot jegyez, némelyikből - mint a ´75-ös Rembetiko címűből - félmilliót adtak el. Azzal persze könnyű dolga volt, hiszen egy pireuszi rembetika-buzukis fia, ráadásul karrierjének szárba szökkenése egybeesett a rembetika revivalével. (Az aranykora a húszas-harmincas éveké, miután a lausanne-i békeszerződés következtében másfél millió menekülttel gyarapodott a görög kikötővárosok népessége, és a plebejus mulatókat ellepték a nyomorúságtól és hasistól inspirált dalok.) Ám - bár kedvünk tartaná - nem azonosíthatjuk Dalaras munkásságát a rembetikával: a török megszállás népzenéjét idéző dhimotikától az orientális hatásokat előtérbe helyező (hatvanas évekbeli) laikó táncdalokon át az inkább Nyugatra kacsingató, nagyzenekari éntekhnóig gyakorlatilag minden kilométerkőnél letette a névjegyét. Eközben kollaborált a kortárs görög költészet és zeneirodalom kislexikonával (Yannis Ritsos, Odisseas Elytis, Michalis Ganas; Mikis Theodorakis, Apostolos Kaldharas, Christos Nikolopoulus), és ha úgy hozta a sors, összeállt más népekkel is, így Paco de Lucíával, Al Di Meolával, Ray Lemával, Jan Garbarekkel, Goran Bregovictyal, illetve ezen a korongon Stinggel.

A The Running Roadsszal aligha az ortodox tradicionalisták szívében próbált mélyebbre hatolni, ez egy olyan album, amely részben New Yorkban és Los Angelesben készült, s melynek számaiban a jól szituált komputerprogramozást gyakrabban emlegetik a buzukinál-oboánál-lantnál. De ez egyáltalán nem baj, sőt. Egy olyan poplemeztől, amely ennyire nem gagyi, én már eleve, kimondottan meg bírok illetődni, ez pedig messze több annál: itt nem egy akármilyen hang, itt nem három-négy-öt akármilyen sláger (I´ll Seek You, The Old Soldier, I´ve Never Seen You, Drunken Boat, Hidden Keys), hanem a globál hangvétel mélyén a szívügyekben nem akármilyen görög érzékenység hallható. Nem mondom, a Hasta Siempre mintha mellétrafált volna a végén, de szorzás-osztás nélkül megelőlegezhető: aki a magáévá teszi ezt a lemezt, egyszersmind belépőt váltott Dalaras életművébe.

Marton László Távolodó

EMI, 2001

publikálva
2001/35. (08. 30.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...