Ahogy a világvárosi nyomor ezekben a művekben megjelenik, az annyira hiteles, hogy az ember nem is érti, mi a fenéért gyötri magát annyi szerencsétlen kamionok konténereibe, hajófenékbe zsúfolódva, hogy odáig keveredjen. Alighanem egy csomóan azért lesznek földönfutókká, mert keveset járnak moziba, bár lehet, hogy ezen a kijelentésen érdemes lenne kicsit még csiszolni.
Volt régen egy állítólag prímán bevált metódus, úgy a két háború között űzték Berlinben, az UFA stúdióiban. Földobtak ügyesen egy díszletet, jöttek a németek, és leforgatták benne a maguk filmjét, ám mielőtt lebontották volna, jöttek az olaszok, és ők is leforgatták ugyanazt a filmet, csak a saját élőerejük mozgósításával, remélem, kitalálták már, mi sem maradtunk ki a buliból, nyilván olcsóbb lehetett műtermet bérelni, mint filmet vásárolni. Az ötlet épp napjainkban masírozik át a halhatatlanságba. Persze, szép is lenne, ha Mike Leigh távozása után lebontanák Manchester néhány külső kerületét.
Szóval levonulnak a lokális nyóckerből az angolok, és jönnek utánuk a többi angolok. Annyi csak a változatosság, hogy a művészfilmesek után a kereskedelmi és vendéglátó-ipari filmesek érkeznek, vagy az amerikaiak, mert azok is bírják nagyon az albioni lepukkanást, lévén roppant egzotikus az, és mégis beszél benne mindenki angolul.
Annyi kitérő még mindenképpen kívánkozik ide, hogy nem lennék meglepve, ha előbb-utóbb magyarok is feltűnnének a tettek e keresett mezején. Valami szokásfélének tetszik immár, pláne első és második filmek környékén, hogy minduntalan becsúszik néhány külföldi forgatási nap is - vajon miért? -, de ez tényleg csak mellékszál.
Most Glasgow-ban járunk, príma hely, ha jól emlékszem, a Nevem: Joe is itt játszódott, szünet.
Szünet előtt megismerkedtünk tehát az angol kulturális és vendéglátó-ipari film kedvelt helyszíneivel. Ám ahhoz, hogy vizsgált dolgozatunkat a szükséges aprólékossággal járhassuk körül, kell még némi műtörténeti keringőzés is. Ismerünk, hogyne ismernénk foglalkozás körében elkövetett filmeket, általában kétfélét. Az egyik, mondjuk az amerikai vonal, leginkább a hiányszakmákat igyekszik népszerűsíteni, nyilván némi fejpénz reményében. Ezekben mindgyakran tűzoltók, hajószakácsok, meteorológia megfigyelőállomások középvezető szintű dolgozói keverednek roppant kínos szituációkba, melyekből aztán hősleg vágják ki magukat és ellenfeleik nemesebb szerveit. A másik irány a látszólag leghétköznapibb foglalkozások művelőit tünteti ki figyelmével. Tisztviselők, bolti eladók, fogtechnikusok adják itt a derékhadat. Mint arra a műcím is pedánsan utal, jelen opusunk az utóbbi felhozatalba sorolható. Ám ha a huszadik századi magyar líra gondos tanulmányozására is elég időt fordítottunk, bízvást sajátunknak tekinthetjük aktuális hőseinket. Különösen a hatvanas évek elején volt szokásban sokat verselni a buszmegállókban dohányzó koránkelőkről, a három műszakban a közjóért szívó action-manekről és közeli hozzátartozóikról.
Akiket most látunk, éjszakázók, akik a napi betevőre valót akkor keresik meg szorgos munkájukkal, amikor mások alszanak, vagy tévét néznek.
Amit most látunk, az meg egy Trainspotting Ultra Light; könnyű ezt mondani, de csinálni sem lehet egy ördöngösség. Az erősen könnyített változat szándéka elsősorban társadalmi oldalról mutatkozik meg. Jó gyerekek ezek, csak nem szerettek tanulni, ezért alja munkát végeznek, éjszaka kell gályázniuk, de csinálják. Igaz, ógva-mógva, feszt elvágyódva, rövidebb-hosszabb cigiszünetek beiktatásával, de teszik a dolgukat, kórházban, szupermarketban, itt-ott. Kedvesek, nem ártanak senkinek sem, legfeljebb kicsinyt önmaguknak és közvetlen hozzátartozóiknak, de semmi jóvátehetetlent. Fiatalok, majd benő a fejük lágya, igaz, addigra a filmesek már rég leléptek.
Na, mi bántja az éjjel-nappali fiatalokat? Nem hiszik, a szerelem. Az az igazság, hogy egy ilyen filmet nem lehet elrontani. A jobb sorsra érdemesség voltaképpen elmegy műfaji kategóriának is. Milyenek a fiatalok? Viccesek. Milyen a szerelem? Vicces és ártatlan, kibomlik, elmúlik, újraéled, unalmasságában vérforraló, egyformaságában felkavaró. Nem kell az egészhez más, csak néhány friss, üde, hiteles arc. Olyan meg pont a fiatalok közt akad a legtöbb.
Összejön-e újra az a pár, amelyik még a kanyarban sem találkozik, mert az egyikük éjszakás, a másikuk meg nem az, pláne akkor, ha mindenki ezen dolgozik a stábból. Pár fura kanyar, aztán már csak a legjobbakat reméljük.
Senkit le nem beszélnék a filmről. Nem kell mindig vadulni. Néha belefér egy ilyen légynek sem ártó, végigfecsegett mozi is. A Trainspotting operatőre fotózta, a maga nemében hasonló invenciók szerint. Játszik benne például Heike Makatsch is, akit a Viva-generáció egyik üdvöskéjeként szokás aposztrofálni, alighanem azért, mert a jelölt tévécsatornán kezdte mint moderátor. Ilyen kis nyalánkságok vannak ebben a moziban, nekem tetszett.
De, mert a vélemény másodlagos, s a szolgáltatás az első, leginkább a kezdő szerelmeseknek ajánlanám ezt a másfél órát. Ilyen nagy hatalom a mozi, bizony. Ígérem, a végén kicsit szerelmesebben jönnek ki, csak ne felejtsenek el legalább havonta beülni valami hasonlóra.
- ts -
Late Night Shopping; színes, angol, 2000, 91 perc; rendezte: Saul Metzstein; fényképezte: Brian Tufano; szereplők: Heike Makatsch, James Lance, Kate Ashfield; a Budapest Film mozija
