Mint Somfai megállapítja, Kocsis leginkább azzal végzett úttörő munkát, hogy - talán elsőként a Bartók-zongoristák között - komolyan vette Bartók zongoraműveinek szerzői bejátszásait. Röviden: a különféle kottakiadások, kéziratok mellett
szerzői szövegnek tekintette
Bartók saját zongorista interpretációját. Ez a legkevésbé sem evidens lépés, hiszen köztudott, hogy pianista körökben többnyire idegenkedve fogadták ezeket a régi lemezfelvételeket, sokszor úgy vélték, Bartók voltaképpen félreérti vagy félreinterpretálja saját műveit, ezért bejátszásai legfeljebb kuriózumok lehetnek az utódok számára. Irodalmi példával élve: ha egy mai színész úgy érvel, hogy ő bizony nem tekintheti mértékadónak Füst Milán vagy Babits szavalását, akkor e vélekedéssel nehéz bármit is szembeállítani. A szolgai utánzás természetesen értelmetlen lenne, de szinte bizonyos, hogy a szerzői versmondás ad bizonyos információkat a költő elgondolásairól, intencióiról, melyeket a színész fölhasználhat előadásában. A kérdéskör fölöttébb bonyolult, és bizonyosan nem e lap hasábjain és nem e sorok szerzője által tárgyalható a legeredményesebben.
Az egyszerűség kedvéért vegyünk egy példát, a leglátványosabbak egyikét. Bartók Béla kétszer játszotta lemezre talán leghíresebb zongoradarabját, az Allegro barbarót. Somfai alapvető cikkéből tudjuk (in: Tizennyolc Bartók tanulmány. Zeneműkiadó, 1981), hogy mindkét felvételen jelentősen eltér a kottakiadásoktól, más tempókat vesz, kihagy ütemeket stb. Ezek egy részét a zenetudós a véletlennek, Bartók aznapi hangulatának, diszpozíciójának tulajdoníthatja, más részüknél azonban élhet a gyanúperrel, hogy esetleg érvényes szövegváltozatokról van szó, melyeket Bartók különféle okokból később nem tudott érvényesíteni a kottakiadásban. Kocsisnak - többek között - ezekben a kérdésekben kellett döntenie. A tempó tekintetében egyértelműen Bartóknak a megadott metronómszámnál jóval gyorsabb játékát tekintette érvényesnek. És fantasztikusan, teremtő módon veszi át Bartók rubato játékát, amely a giusto részeknél termékenyen áll ellen a mechanikus, mereven gépies modornak; ezen a lemezen a legszigorúbb ostinato pillanatokban is mindig eleven, lélegző muzsikálást hallunk. Kocsis most
igazságot
szolgáltatott Bartóknak,
végleg törölte ebből a szótárból a "barbár", a "kalapáló" vagy a "gépiesen dübörgő" jelzőket. Kiderült, amit eddig valóban nem tudtunk: az Allegro barbaro kimondottan színes, változatos, olykor meglepően táncos jellegű darab (BBKOCS, II). Több benne a gúny és irónia, mint a tagolatlan indulat. Ugyanakkor súlyos félreértés lenne, ha úgy értelmeznénk, hogy az Allegro barbaro kifinomult, az eddigieknél jóval plasztikusabb előadásával Kocsis mintegy megszelídítette Bartókot. Csak gazdagította, többértelművé tette. A részben zenetudományos megközelítés itt művészi újrateremtést eredményezett. A tudományos jellegű szövegolvasás ellenére természetes, hogy Kocsis nem tekinti szentírásnak Bartók minden gesztusát. Például esze ágában sincs, hogy átvegye egy másik szerzői megoldását, melynek eredményeként Bartók az opus 14-es Szvit egyik felvételén - ki tudja, miért - fordított sorrendben játszotta a II. és III. tételt.
E példákkal némiképp talán sikerült érzékeltetnem Kocsis előadásainak zenetudományos jelentőségét. Ám ez elsősorban a szaksajtóra tartozik. És a muzikológiai hozadék természetesen a legkevésbé sem meríti ki e sorozat lényegét. Egyébként is: a befogadó, legyen akár művelt connaisseur, nem zenetudományos értekezéseket, hanem műalkotásokat kíván meghallgatni, ha megvásárol egy lemezt. A plasztikusabb Bartók-kép ugyanakkor megőrzi - megszüntetve-megőrizve - a régi, a kevésbé differenciált portré vonásait is. Mert Kocsis nem megy a szomszédba egy kis mechanikus dübörgésért, ha azt kívánja a zene. A Szonáta (BBKOCS, IV) első tételében, a Szabadban ciklus Hajsza feliratú darabjában (BBKOCS, IV), a Mikrokosmos Ostinatojában (BBKOCS, V) - és még sorolhatnám - bizony elemi erővel orkánzik, ütőhangszerként kopog a zongora. Mindamellett játéka egy pillanatra sem gépzongoraszerű. (Nota bene: Kocsis a Mikrokosmos kísérőfüzetében remek tanulmányt közöl a metronómjelzések problémáiról, fölvetve a fontos kérdést: Ist ein Metronom notwendig? Szükség van-e metronómra?) A Mikrokosmos IV. füzetében a Bolgár ritmus nevezetű darabban a legkevésbé sem egyenletes metronómlüktetéssel hozza a bal kéz nyolcadjait, ami persze fenomenális zongoratudásával egyáltalán nem esne nehezére. Csakhogy ez részben megölné a muzsikát.
Egyáltalán: Kocsist csak a legritkább esetben hallottam ilyen önfeledten muzsikálni, mint ezeken a lemezeken. Noha, Bartókhoz hasonlóan, ő is perfekcionista, és a sorozatban feltehetően
hosszú időre
érvényes megoldásokat
kívánt rögzíteni,
és - lévén szó lemezről - itt csak egyetlen megoldást választhat a sok lehetséges közül, játéka sokszor mégis képes felvillantani az improvizatív jelleget, így megőrzi és megörökíti a felfedezés örömét. (Hogy élőben hányféleképpen lehet játszani még egy "véglegesre" beállított Bartók-darabot is, arra Kocsis tavasszal adott példát. Kurtág születésnapi koncertjén egészen tagolatlan indulatokkal dübörögte le a Szonátát, hogy három nappal később a Zenetudományi Intézetben, Bartók régi Bösendorferén egy jóval finomabb - ám ugyanolyan autentikus - változatban interpretálja ugyanezt.) Ha kell, játéka a legcsodálatosabban bensőséges, magyarán szólva: szép; e nemben utolérhetetlen az Improvizációk (BBKOCS, VI) "Imhol kerekedik" feliratú részlete vagy a sajnálatosan ritkán játszott Négy siratóének (BBKOCS, II). A Szabadban sorozat legtöbbet idézett darabja, Az éjszaka zenéje előadása az egyik legnagyobb tett Kocsis Zoltán pályáján. E darabot még a legkiválóbbak is sokszor játszották amolyan zsánermuzsikának, tájfestő jellegű impresszionisztikus életképnek. Kocsis radikálisan megsemmisíti a darabhoz tapadt rossz, posztromantikus hagyományt, ismét igazolva Mahler híres mondását, miszerint a tradíció többnyire nem más, mint slamposság. Kocsis egészen a fiatal Adorno szellemében adja elő a zenévé vált neszeket: "Bartók a legkegyetlenebbül
leszámolt az impresszionizmus örökségével
Mondhatni kiszárította az impresszionizmust." Az éjszaka zenéje Kocsis keze alatt rémületes punktualitássá válik, itt már nyoma sincs az idillnek, vagy ha igen, csak elérhetetlen emlék formájában. Mintegy Kurtág felől játssza Bartókot, néha nem akkordokat, hanem clustereket üt; a táj felcsattan, a táj felesel, a táj nyüszít, a táj elnyeléssel fenyeget: "a rettenet Heimatkunstja ez, a Földanya ezúttal nem táplálékot nyújt, hanem remegve áldozatot követel", hogy ismét Adornót idézzük. E nemben rendkívül fontos és zenepedagógiai szempontból is perdöntő jelentőségű a Mikrokosmos hat kötetének meghökkentően "hideg" előadása. Ha a tanulók ezentúl Kocsis vezetésével közelednek Bartókhoz, részben átalakulhat a magyar pianista hagyomány.
Kocsis Zoltán Bartók-sorozata a szembenézés, a radikális önvizsgálat csodás műremeke. Neki sikerült a csoda, elérte, hogy mintegy fizikailag is azonosuljon zeneszerzőjével; koncerteken olykor azt éreztem, Kocsis Bartók inkarnációja. Ám ez csak a zenerajongó romantikus ábrándja, amolyan modern hoffmanniáda. Mert Kocsis játékában ott rejlik a távolságtartás eleme is. Leszámolva a legnagyobb magyar zeneszerzőhöz tapadt sokféle hamis illúzióval, tévképzettel Kocsis hallgatóit is önvizsgálatra invitálja. Eltörli a puha, mintegy becsukott szemű zenehallgatás lehetőségét. Hangokká vált esztétikája szerint élvezetünk csakis reflektált lehet; az előadóművész egyik föladata e gyönyörködés irányítása, valamint a saját reflektált élvezetének rögzítése. Ami egyben ajánlat a befogadásra. Az elmúlt tíz évben e sorozat révén izgalmas ajánlatokat kaptunk Kocsistól. Roppant teljesítménye ismét elénk dobja a kérdést: mit jelent nekünk ma Bartók Béla művészete?
Csont András
