A reality tv újabb fejleményeként Máté Krisztina rideg díszletek és fények között szándékosan "kegyetlen" a versenyzőkkel. A küzdelem, a szembenállás, a lealázás adja a dinamikát - háborogjanak csak a kedves nézők, gyerekszervezetek, újságírók; majd megszokják, megemésztik, megszeretik az új stílust.
Maguknál vannak maguk?
- kérdezte anno Cseh Tamás, s bizony csontunkig nehezedett a kérdés: számtalan hivatal, hatóság vegzált bennünket az elmúlt évtizedekben. Minden tisztelet a BBC atyamestereié, de nyilván semmit sem tudnak arról, hogy milyen kifinomultan bunkó lealázási technikák rögzültek ezeken az exelvtársi peremvidékeken.
Mi ugye nem angolosan szoktunk küzdeni, itt egészen más hangulati, viszonyulási hatásai vannak a műsorvezetői kekeckedésnek. Mindennapi életünkben sokkal inkább jelen van a "kisemberi" kiszolgáltatottság, mint a szabadságban, civil öntudatban szocializálódó nyugati emberekben. Ott legfeljebb csak a műsorvezetőt utálják. Itt a műsor kegyetlen stílusa pontosan illeszkedik a túlontúl ismerős hatalmi, hivatali arroganciához. Ezért Máté Kriszta magatartása nem csupán televíziós alakításként dekódolódik. Kelet-Európácskában ez a stílus a mindent lefojtó uralmi mód (lásd: Szilágyi Ákos írása a Népszabadságban) tradicionális kommunikációs gyakorlata.
A műsorkészítők arra hivatkoznak, hogy ebben a játékban maga a kíméletlen valóság köszön vissza. Ez persze így egyszerűen nem igaz, hiszen a műsor kommunikációs szerkezete eleve korlátozott, vagyis a valós konfliktusos helyzetek televíziós látszatát szimulálják. Tényleg valóságos helyzet volna, amelyben mindenki csak bambán tűri, hogy egy csaj ugráltassa? Legfeljebb, ha rendőr a lelkem vagy adóellenőr. Vagy ha néhány kigyúrt fazon ott türemkedik mögötte.
A főnéni papírból mond csúnyákat
- a frusztrált gyakorlatban pedig azonnal visszaaláznák az okoskodó női erőt. Tökös tévénép a magyar: föltehetően a versenyző civilek sem lesznek mindig ilyen passzívak. Idővel kialakulnak majd a gonoszkodás "kis körei", s egyre több trükkel, önálló megjegyzéssel találkozhatunk a műsorban.
De mi teheti izgalmassá a játékot?
A nyeremény nagysága önmagában nem. A játék szellemessége megint csak nem ígér túl sokat. A játékvezető személytelen gonoszkodása nagyon is iskolásan megcsinált; kilóg a szövegek, akciók kontextusából. A vereség esetleges, a győzelem öröme, dicsősége sincs eléggé hangsúlyozva. Nagyon sok múlik (múlna) a képvágón, illetve a rendezőn; a beállításokon és a vágások ritmusán, de a képernyőn nem jön át a játékosok feszültsége, sokszor felesleges totálokat adnak, a vágások rendszere, tempója pedig nincs a játék belső dinamikájára rákomponálva. Érthetetlen például, hogy miért totálban mutatják, ahogy az újabb körben a műsorvezető átfordul a kezdő játékoshoz - a képi dinamika helyett csak egy totyorgó nőt látunk, aki kedvenc centrifugájába kapaszkodik.
A képi unalom mellett a verbális túlszabályozottság is mechanikussá, unalmassá teszi a vetélkedést - különösen a kiszavazásoknál árulkodó ez az üresség. A feszültség ugyanis sosem a puszta ismétlésekben, hanem a ritmusban, a részletek gazdagságában rejlik.
A műsor legnagyobb kísérlete kétségtelenül egyben a műsorvezető legnagyobb próbája: a személyesség. A BBC nagyokosai keményen megszabták a kereteket, de éppen ez a csapdahelyzet:
gúzsba kötve táncolni
- az adott feltételek között kell igazán megmutatkoznia a személyiségnek. Az igazi, vérbő gonoszkodásnak mindig hangulata, sőt esztétikája van. Egy jó kis tévés gonoszkodás mindig több, mint papírízű, az adott helyzethez nem illő steril sértegetés. Ide bizony igazi, összetett, tapasztalt személyiség kellene. Akinek megvannak az eszközei: tud rejtve játszani a ritmussal, hangsúllyal, még rezdületlen orcájával is.
Máté Kriszta csinos, ügyes hírolvasó, de ehhez egyelőre súlytalan. A kérdések közötti gúnyos megjegyzései lógnak a levegőben - olyan, mint az osztályfőnök jó tanuló üdvöskéje, akire rábízták, hogy a dobogóról olvassa fel az igazgató pajtás által kiosztott megrovásokat meg intőket.
Ha pedig kifejezéstelen arcot várnak a licenc-ellenőrök, akkor a megszólalás, elhallgatás tempójával kellene játszani. Mert valahol át kell jönnie a személyiség erejének. Ebben a műsorban pontosan az intelligencia, a nézésben, tempóban, hangsúlyban kommunikálódó személyiség a lényeg. Ezért show is lehetne - a játékmester rejtett produkciója.
Én például egy ilyen szerepre, bármilyen furcsának tűnhet, Schubert Éva színésznőt vagy Szulák Andreát tudnám elképzelni. Náluk átjönne az intelligencia, a játékos kegyetlenség, a személyiség ereje. Hiszen a lényeg a játék eszközeinek folyamatos megújítása volna. Nem a panelszövegek ismétlése, a lehajtott fej meg a ravasz smink számít. Hanem hogy érezzük: a gonoszkodás mögött élettapasztalat, irónia, bátorság, cinkosság van elrejtve. Máté Kriszta iskolás igyekezetén csak a felszínes, mechanikus televíziós rutin üt át. Untig ismételgetett kérdésére: ki a leggyengébb láncszem?, a válasz ma még egyszerű: maga a műsorvezető.
Andok Ferenc
