Öt ember, öt honpolgár, és a kifejezésben nem a keserű gúny lemondása bujkál, vagy nemcsak az, hanem egy másik olvasat is: honpolgár az, aki a valóságnak a saját maga sorsánál valamivel vastagabb szeletén kíván igazítani. Mondhatni, öt közéleti személy. A képcsoportokat, mint valami kartotékban, a nevük jelöli meg a foglalkozásuk. Lakatos Oszkár az Országos Cigány Önkormányzat alelnöke. Ahogy ül egy félhomályos szobában majdnem korszerű, már nem villany-, hanem elektronikus írógépe előtt. Ahogy szembenéz és magyaráz. Ahogy a hokedlin ülve töpreng, ölében füzet. Ahogy ruhát készít elő, hivatalos ügyben eljárni alighanem. Nem tudjuk, nem baj, milyen ügyet kikkel kik ellenében képvisel, s hogy tisztességgel-e. Azt érezzük csak, hogy túllépett a magánléten, kirekedt belőle, és most valami köztes helyzetbe sodorta a dolga.
Oláh Mara, a naiv festő valamennyi közül a legerősebb, leghatározottabb egyéniség, sugárzik belőle az érzéki magabiztosság, akár főz (a kés mellett harapófogó), akár hajat szárít törülközőturbánban a tükör előtt. Körülötte a képei, velük lép ki a külvilág elé. Nagy Rudolf, a falusi alpolgármester hegeszt, almoz két sovány tehén segge-farka alól, talicskát tol, családja köréből néz kifelé, a lencsébe, de hiába, onnan, mi tudjuk, hogy kifelé van dolga: tisztsége van. Egy vállalkozó, egy bűnmegelőzési előadó, haláleset, presszó, faluvégi kertszöglet szalonnasütő - netán grillező? - hellyel, tessék megnézni, nem mondom tovább.
Szomorkásan, kedvesen egyszerű, máshol szegényes környezetek, a tevékenység, az igyekezet mellékes pillanatai. Nehéz és hosszú a feltörekvés, az emancipálódás útja az akarástól a befelé forduló konokságon át a jognak az ő szeszélyesen terített - és nem is svéd, bár aki kapja, marja - asztaláig, ide többet tálaltak, amoda meg kevesebbet. Ilyesvalami a sugallat. A fáradságos, végeláthatatlan, de mégis egy végességet, az életet felőrlő kitartás mélabúja.
Kudelich Lajos voltaképpen a legklasszikusabb szociofotó utóvédharcosa. Tanyasinyomor-képekkel kezdte, Bajorországban landolt, az épphogy befogadottság sivár és magányos minimálboldogságába szorult menekültek bemutatásával folytatta. Mégiscsak jó, hogy ott az a sok katalógus, benne a kiállításban vagy a kiállítás meghosszabbítva bennük. Ott látni az ő korábbi dolgait is, a menekültképek egyikén a családjával együtt, bő tíz évvel ezelőtt ő maga. Egy kövérkés, csöndesnek tűnő negyvenes ember, egy befelé élő, már-már morc hallgatag. A Sozialwohnungban, amit a menekülteknek utaltak ki akkoriban, vagy tán nem is lakás az, hanem csak családnak kijáró szoba a menekültszállón, sivár bútorzattal, varia, made in Western Germany. Ameddig akkor eljutott. Ott él ma is, a félútnál talán már tovább, hiszen miért onnan jár vissza ma is ide, fényképezni, megérteni cigányokat? De ez nem is olyan érdekes, látni változatlanul képes, a távolság a látását nem tompította blikkfangosabbra, érlelte inkább. Kevesebb a felháborodás, kevesebb a tiltakozó düh, több a finomabbra szűrt odafigyelés, a kíváncsiság, hogy ez meg az az ember a maga összetett, nem szörnyű, csak nehéz helyzetében pontosan milyen. Nem az elfogadhatatlant illusztrálja, hanem az út apró részletei érdeklik, az úté, amelyik onnan elvezet. Nem tudni persze, hogy hova.
Kovácsy Tibor
Magyar Fotográfusok Háza, nyitva szeptember 10-ig, hétköznap 14-19, hétvégén 11-19 óra között
