Zene

Mindannak a hű feldolgozása, hogy mi minden is történt a régi Angliában, mára egy kimondott filmes szakággá nőtte ki magát - a merítés finoman szólva is bő: Jane Austen korától a 20. század hetvenes éveiig ér. Hihetnénk, hogy mi sem természetesebb ennél, hiszen a táj és módi kameráért kiált, s valóban, az irányba vágó opusok szinte kivétel nélkül vizuális nagyravágyásukkal tüntetnek; korhűség és hangulatfestő erő a két legfontosabb jelszó, díszlet- és jelmeztervezők, dizájnerek és más társművészek paradicsoma a ködös mozialbion. Ugyanakkor meg is kéne tölteni valamivel a gondosan eszkábált kereteket, mely valami arra lenne hivatva, hogy mozgóképpé formálja a nevezett művészek standfotókon oly jól mutató konstrukcióit. S legtöbbször ez hibádzik, még az oly feltűnően gyakori irodalmi adaptációk esetében is.

A Magyar Nemzeti Filmarchívum idén tavasszal elindított, filmklasszikusokat népszerűsítő DVD-sorozatát eddig is sokra tartottuk, és teleírtuk vele az újságot (Ludas Matyi, 2010. június 24.; Egri csillagok, 2010. augusztus 19.; Fotográfia, 2010. október 7.; múlt heti számunkban pedig Gaál István Sodrásban című művéről található jegyzet). Ám ezúttal egy egészen különleges összeállítás jelent meg e sorban (ráadásul tele extrákkal). Egy kétlemezes kiadványon három Jókai-adaptáció Az aranyemberből: Korda Sándor 1918-as némafilmje, ami a maga idejében kétségkívül vérbeli szuperprodukciónak számított, nemcsak háromrészes hosszúsága (6 kilométer filmszalag) miatt, de kivitelezésének feltűnő igényessége okán is, hogy a csillogó sztárparádét már ne is említsük. A filmek akár (erősen ellenjavallt) felületes szemlélése közben is hamar észrevehetjük, hogy e mű - olykor kvázi a regény ellenében - mekkora hatással volt a további feldolgozásokra. A legszembetűnőbb ilyen utóhatás például, hogy a Timár Mihályt Kordánál megformáló Beregi Oszkár fizimiskáját tekintve (sűrű, fekete ember) száz százalékig ellentéte Jókai hajóbiztosának (vékony, inas szőke fiatalember).

Bérelt helye van a legtöbbször megfilmesített irodalmi művek között, a mozgókép őskorától tavalyig közel hússzor vitték vászonra, köztük olyan nagyágyúk, mint Meyerhold - aki a rendezés mellett Lord Henryt is eljátszotta; az "ördög ügyvédje" szerepben később is jeles színészek mutatkoztak: az itt látható Colin Firth mellett John Gielgud, Malcolm McDowell vagy Lugosi Béla (Deésy Alfréd 1918-as adaptációjában, Az élet királyában). Nemcsak a feldolgozások mennyisége, hanem műfaji változatossága is figyelemre méltó: a horrorverziókat még magyarázhatja az, hogy Oscar Wilde regénye kétségtelenül kötődik a gótikus hagyományhoz, de találunk itt pornót, sőt melegpornó-áldokumentumfilmet is.

"Ez a kislegény mindnyájunkat feledésre fog ítélni" - a hagyomány szerint valahogy ilyesformán formulázta elismerését a saját korában lelkesen ünnepelt komponista, az idős Johann Adolph Hasse, miután 1771. október 17-én megtekintette a 15 esztendős Mozart Ascanio Albában című ünnepi színjátékát. A jóslat beteljesült, mi több, az operaszerző Mozart nem csupán meganynyi jeles pályaelődjét, de jószerint még kamaszkori önmagát is két évszázados homályba takarta. Mert bizony Mozartnak az Idomeneo előtt írt mintegy tucatnyi zenés színpadi művét, operáját (dramatikus szerenádját, szakrális témájú Singspieljét, kísérőzenéjét stb.) jelentős részben csak mostanság fedezi fel magának a nemzetközi operajátszás. E folyamat legutóbbi, szimbolikus jelentőségű áttörése kétségkívül az a salzburgi rendezvénysorozat volt, amely 2006-ban az isteni gyermek születésének 250. évfordulóját ünnepelvén, szép sorban Mozart valamennyi színpadi művét a műsorára tűzte. Az Ascanio Albában karmestere akkor éppenséggel az a Fischer Ádám volt, aki lám, most Budapesten is színpadra segítette az Operaház repertoárján eddigelé még soha föl nem bukkant alkotást.

Igen, akkor legyen most még ez, talán utoljára, mielőtt a médiahatóság vigyázó szeme kiirtja a szabad szólást, benne a kritikát is; legyen ez akkor ajándék a karácsonyfa alá: Magyar ünnep a magyar ünnepre. Alföldi Róbert rendezése a Nemzeti Színházban megint kiveri a biztosítékot azoknál, akik színházba nem járnak, a magyar nyelvet ötszáz szóval beszélik, melyek közül háromszáz ócska káromkodás, és csak úgy lehetnek maguk előtt is igaz magyarok (megannyi egyetlen igaz magyar), ha a nekik nem tetszők nem magyarok, mert szellemi nyomorúságukból ugyan mi más emelhetné ki őket, mint mások kitaszítása a nemzet testéből.

Aligha találna bármelyik zenekar jobb módot a születésnapja megünneplésére, mint most a 15 éves Söndörgő, amely tucatnyi meghívott zenészt és énekest, na meg egy teljes meghívott zenekart (a Vujicsics együttest) felvonultató gálakoncertet rendezett. A koncert ráadásul minden várakozásnál jobban sikerült: már rögtön a legelső percben, ahogy egy szerb dal dallamait elképesztő profizmussal pengették a tamburán, elértek a csúcspontra, aztán végig itt is maradt a színvonal. A Söndörgő - vagyis az Eredics fivérek (Áron, Dávid, Benjamin és Salamon) és Buzás Attila - vendégválogatása azért a lehető legjobb, mert mindegyikük egészen remek volt, s így a szokottnál jóval nagyobb létszámú közönség jó néhány tagja egészen biztos, hogy beszerez majd egy-két lemezt a meghívottaktól is.

Péntek éjszaka van, a hőmérséklet valahol a nulla és a fagyhalál között ingadozik, a sor rémisztően hosszú, a türelmesen didergő várakozók bőszen bátorítják egymást, hogy bent minden jobb lesz. S bár az ajtó és a szigorú biztonságiak túloldalán ugyanolyan hideg van, mint az utcán, legalább a lelkünket melengetheti a tudat, hogy épp a jófejség legújabb csúcsteljesítményeként beharangozott házfoglaló buliban vagyunk.

b> Hogy tehát a plázák valami második otthont jelentenének az életvitelszerűen bennük mászkáló, találkozó, kirakatokat bámuló, szolgáltatásokat használó fiatalok számára - ezt sejteti a cím. Munkatársunk, Simonyi Balázs fényképeinek kifüggesztett "előszava" pedig azt, hogy távolságot érez saját értékrendje és a plázázó fiataloké között, akik tespedten és spleenesen tengenek-lengenek.

"Aleksandra kuncsaftja egy európai parlamenti képviselő, aki túl sok Viagrát kap be a találka előtt, és holtan nyúlik el Aleksandra lábai előtt. Aleksandrát, a call girlt keresi fel Ljubljana." A Viagrától bekrepált EU-képviselő - ez is szép kép, lenne tippünk, kinek kéne játszania magyar filmben, de ami igazán izgalmas, az csak ezután következik a szinopszisban, hogy vajon Ljubljana hogyan keresi fel Aleksandrát, csönget-e a város, vagy lesből támad, de nem, sajnos teljesen szokványos a felállás.

Balogh Kálmántól utoljára a tavalyi, Lukács Miklóssal közös cimbalomduó-lemezt hallottam. Az amúgy erősen román népzenei irányultságú anyagból a legjobban talán az Édesanyám rózsafája feldolgozása tetszett, ahogy óvatosan, szinte félve közelítette meg, majd bontotta ki a két nagyszerű cimbalmos a zenei témát, hogy aztán fényes magasságokba emelje.

A világhírű fotós Elkán László néven született Hódmezővásárhelyen. Az életművét bemutató kiállítás három részre tagolható, ahogy Hervé a kezdetektől az építészetfotográfián át eljutott az absztraktig - ezt a geometrizáló tendenciát erősíti a kiállítótér Mondriant idéző díszítése is.

című operája a bel canto egyik csúcsa, amelyben az éneklés merő gyönyör, melódiával telített átszellemültség, a hang áradásából fejlődő tartalom. Persze, ha úgy éneklik.

Az "öregember nem vénember" szakágból szalajtott mozikkal Dunát lehet rekeszteni ebben a pillanatban is a pesti filmkínálatot tekintve, de nem zavarba ejtő e bőség, hisz mind ugyanazt mondja - ritkábban komoly, sűrűbben könynyed kiszerelésben -, miszerint túl könynyen mondunk le embertársainkról (a közlemény tárgyi világba helyezett megjelenítése is mindennaposnak mondható, gondoljunk az elhajított gyerekjátékok filmjelenlétére). Kedvencem az Ûrcowboyok, annál gátlástalanabbul semmi sem negligálta a valós elemeket, kár, hogy unalmas volt. Amúgy csak egy követelmény van a pályán: jó külsejű és a maguk idejében elég híres veteránokat léptetni fel.

Ha egyszer erőnek erejével arra kényszerítenének, hogy egyetlen ember munkásságával jellemezzük a lábunk alól éppen kiszaladó évtized pop/rock/elektronikus zenéjét (mármint az izgalmasabb részét), akkor nyugodtan vegyük elő Dan Snaith dolgait, s legott megtaláljuk bennük a szükséges illusztrációk javát. A Kanadából származó, az ottani (egyik számában is megörökített) Dundasban felcseperedő Snaith már tanulmányaival is jelezte az absztrakcióra való hajlamát ("civilben" matematikus), de a zene nyelvén is legalább ilyen pontosan tudja kifejezni magát.