A bevezetésben párizsi fotókon keresztül megismerjük Hervé egyéni stílusát, az erõs kontrasztokkal komponálást. A kiállítás második részébe szinte észrevétlenül csúszunk át - de az egyre izgalmasabb képeken egyre nehezebb azonosítani a témát. A bevezetõben egyértelmû volt, hogy mit látunk, a folytatásban azonban Hervé az épületekbõl nagyon keveset mutat: a sajátos képkivágásnak, a nagy árnyékos felületeknek és a részletekhez való közelségnek köszönhetõen nem biztos, hogy felismerjük például a spanyol El Escorial-i királyi kolostort, vagy épp Le Corbusier, Oscar Niemeyer és Breuer Marcell híres épületeit. Nem véletlenül nincsenek az épületeket teljes egészükben bemutató képek a kiállításon, sõt az ugyanarról a házról készült fotók sem egymás mellett vannak kiállítva: a cél nem az épületek bemutatása volt. Hervé látásmódjának köszönhetõen az építészetfotográfia túllép az adott épületet hûen leképezõ didaktikus, alárendelt feladatkörön, képei önálló mûvészi alkotássá válnak, amelyeken az épületekbõl mint geometrikus formákból új érték áll össze.
Kár, hogy az absztrakció felé vezetõ út végállomása, a lakásbelsõben és a házfalakon letisztult formákat keresõ korszak nem tud részévé válni az egésznek; ez a 8 darab színes kép olyan idegenül hat a megelõzõ 92 fekete-fehér épületfotó után, hogy nem képesek megállítani a kijárat felé induló múzeumlátogatót; alulreprezentáltságuk miatt életrajzi lábjegyzetként vannak csak jelen.
Szépmûvészeti Múzeum, január 23-ig
**** és fél
