Sokat ígérõ cím, jó szó, vonzó jelentéstöbblettel, amit nélkülöz a védelem, a pártfogás és a többi hasonkifejezés. E többlet talán az érdek nélküli, mindenek felett álló szeretetet és bizalmat feltételezi. Ide vezetne ki a film is, ez lenne itt a kiindulási alap. Az elsõ 20 perc a vállalásához illõn erõs is. Kézi kamerát használunk ügyesen, és van a csomagtartóban egy rejtõzködõ idegen. De evvel vége is, vesztünkre a sztori szépen elkényelmesedik, s beleszeret önmaga tükörképébe. A gránát, bár eldobják, nem robban fel. Mint majdnem minden elsõ filmbe, ebbe sokkal többet szuszakoltak a kelleténél - ki tudja, mikor jön össze a következõ lehetõség. Megállíthatatlan az illegális bevándorlás, virágzik a feketemunka, s a csõd szélén álló cipõgyár díszletei közt pereg a társadalmilag méltatlanul csekély elfogadásra lelõ leszbikus pár története. Puccioni rendezõ elvész a rengetegben, a félig megrajzolt karakterek és az elkezdett, de be nem fejezett események között. Már semmi váratlan nem történik, kiderül, hogy hõsnõ is emberbõl van és gyarló, úgy próbálja megmenteni nem túl stabil lábakon álló kapcsolatát, hogy elárulja az addig oltalmazottat. A kézi kamerás antré, de mondjuk inkább nyugodtan, hogy álca nyilván azt volt hivatott sugallni, hogy hû, de közel vagyunk a szereplõkhöz, és beléjük is látunk. De mikor ez sem volt elég, Puccioni azt próbálta elhitetni, hogy a nézõre bízná szíve szerint filmje megfejtését, holott csak nem tudott kijönni belõle. Koncepció hangosan óbégató hiányában ugyanis nem lehet várat építeni, talán csak léget.
Forgalmazza az Anjou Lafayette
*
