Zene

Remek egy sztori Huey Longé, csoda, hogy csak kétszer filmesítették meg mindeddig. A Dél demagógja és még kismillió becsületsértő névvel illetett, népjóléti intézkedéseiről és diktátori hajlamairól egyaránt híres louisianai politikus üstökösszerű felemelkedéséről, hivatalban töltött éveiről és golyó általi haláláról először (1949-ben) Robert Rossen készített filmet, a kor divatja szerint baljós hangulatú erkölcsdrámát.

Történetünk 1960-ban kezdődik vagy a múlt szombaton; világos: igyekszünk némileg túltekinteni a jelölt műalkotáson - kényszerből persze. Ugyanakkor az 1960 bizonyára túlzás, végtére is Michael Winner filmje, a Chato földje 1972-ben készült; hatvanban a Hét mesterlövész: mondjuk nekünk ez a Chatót is alakító Charles Bronson első fellépése - így utólag legalább, arra ugyanis nem esküdnék meg, hogy a Chato földjét nem véletlenül előbb mutatták-e be Magyaroszágon, mint A hét mesterlövészt.

Bár Kőnig Frigyes kiállításának címe erős, nagyon is meghatározó érzelmi, szellem- és művészettörténeti jelentéssel készíti elő vágyott nézőjét a lehetséges látványra, annak a szentimentális "passzionalizmusnak" nemcsak a lehelete nem párállik elő, de az árnyéka sem vetül az érdeklődő recehártyára, mely szenvedélyesség a maga időszerűtlenségével és anakronizmusával még akár annyira érdekes vagy egzotikusan idegen is lehetne, hogy édes szedatívumként, vagy ellenkezőleg, felsebző riadóként hathasson. Mert egyáltalán nincs szó romantikáról, nincsenek végletes érzelmek, a romok között nem hallik halálhörgés-siralom, de az eolhárfa zúgása sem.

A Krétakör legújabb bemutatójának címe Bánk-bán; az írásmódnak ezúttal nem tulajdonítanék akkora jelentőséget, mint annak idején a Siráj esetében. Katona József drámája ez, mindenféle átigazítások nélkül, melyek közül Illyés Gyuláé volt a legmarkánsabb, és számos színielőadás dramaturgjának munkája múlt el nyomtalanul a produkcióval. Szóval az eredeti - sokak szerint távolról sem minden ízében zseniális - mű látható itt.

Nem mindig sikerül a borító hátoldalára olyan textuszanzát kanyarítani, amely hűen, tömörítve viszszatükrözi a mű hangulatát. Albert DeMeo önéletrajzi könyvének viszont a mottójává is nyugodtan válhatna a lentebbi pár sor. Mely szerint "a felszínen a gengszter élete csupa ragyogás és csillogás, tele kalanddal és érzéki, sötét szemű nőkkel. A valóságban azonban a maffiózó egy kimerült, középkorú pasi, aki hajnalban jár haza kiábrándult feleségéhez és a kutyatálhoz, amit neki kell kipucolnia.

A világszerte hatalmas rajongótábort magáénak tudható japán író harmadik magyarul megjelent könyve két, minden átfedésük ellenére teljesen soha össze nem érő szálból szövődik. Legalábbis ami a konkrétumokat illeti. Az egyikben, a páratlan fejezetekben az önmagát Tamura Kafkának nevező 15 éves, koraérett tokiói gimnazista megszökik apjától, és minden különösebb ok nélkül, kizárólag érzéseire hagyatkozva a távoli Takamacuba utazik, ahol egy kis könyvtárban helyezkedik el a rejtélyes Szaeki asszony pártfogása alatt.

Nyolc kis kritika

Nem is kell hangsúlyoznunk, mennyire örvendetes tény, hogy ismét van jó néhány olyan hazai zenekar, amely nem csupán fenomenális bulikat ad (itthon és külföldön egyaránt!), de zenéje hanghordozón keresztül is "átjön".

Waltari és Hakkinen után azt gondolnánk, újabb helsinki cowboy lábát lepi a csillagpor, de Mikának semmi köze Finnországhoz.

A könnyűzenében a jószerével minden egyebet leárnyékoló angolszászok miatt könnyű elsiklani a nem angol nyelven megszólaló értékek felett. A germán popvilág figyelmes vizsgálata ennek a lapnak sem szokása, de most helyzet van: a német újhullám Bob Geldofja, Herbert Grönemeyer öt év után új albummal jelentkezett.

Az ötlet mérsékelten eredeti, de távolról sem reménytelen. A hőst az első kockákon elcsapja egy autó, aztán máris egy moziban látjuk viszont, éppen élete filmjét - tudják, azt, ami állítólag közvetlen a halál beállta előtt lepereg mindenki előtt - kezdik vetíteni.

A napokban érdekes kísérletet mutatott be az egyik mélyen tudományos, feltűnően ismeretterjesztő, viszont teljesen amerikai tévécsatorna. Ahogy mondani szokták, "lelkes kutatók egy csoportja" tapasztalati módszerekkel vizsgálta azt, hogy a corn flakes-es doboznak véletlenül nem magasabb-e a tápértéke, mint a belé csomagolt zabpehelynek - igen, úgy: megették a dobozt (is).

Tűnjék ez bármily kínosnak, elöljáróban szögezzünk le három szimpla, már-már alapigazság gyanánt fungáló tényt! A mégoly kikezdhetetlen jó szándék nem garanciája a művészi minőségnek, a kamerával rögzített történet korántsem okvetlenül film, s végezetül a gyász (akár a fél évszázada lezajlott nemzeti tragédia felett érzett, akár a nagyszerű Kaszás Attila halála által kiváltott) fájdalma nem feledtetheti el a mozilátogatókkal az olykor teljes negyedórákká összeálló zsenánt pillanatokat.

Hát igen: szem és fül kell ehhez is, pedig nem bonyolult. Goldoni darabjában a fiatal Anzoletto, a tehetséges mintarajzoló Pétervárra készül, mert, mint mondja, "mindent látok, ami itt történne velem. Másra vágyom. Meg aztán ez itt zavaros kor, és nem lehet tudni, hogy mi lesz a mi szakmánkkal." Ez a karnevál végi éjszaka tehát a búcsú ideje, Sáry László zenéje erről szól leginkább - a darab pedig Goldoni búcsúja Velencétől.