A Krétakör legújabb bemutatójának címe Bánk-bán; az írásmódnak ezúttal nem tulajdonítanék akkora jelentőséget, mint annak idején a Siráj esetében. Katona József drámája ez, mindenféle átigazítások nélkül, melyek közül Illyés Gyuláé volt a legmarkánsabb, és számos színielőadás dramaturgjának munkája múlt el nyomtalanul a produkcióval. Szóval az eredeti - sokak szerint távolról sem minden ízében zseniális - mű látható itt.
Hogy hol, az már sokkal fontosabb: a vakok intézetének dísztermében. Zsótér Sándor rendező és Ambrus Mária díszlettervező legnagyobb találata, hogy a térben, mint valami konzervdobozban a történelmi levegő sűrítményét, azaz
teátrális esszenciáját
lelték föl és használták. A csodálatos - és szépen felújított - épület Nádor termének hatalmas üvegablaka az előadás első két felvonása alatt szordínósan mutatja magát, hogy aztán az utolsó (két "szakaszt" tömörítő) részben képei - uralkodók, címerek, szárnyas állatok, jelentéses motívumok - valósággal ráboruljanak a játszó személyekre, és saját örökkévalóságukkal, maradandóságukkal tegyék idézőjelbe az alant játszódó kataklizmát. Alant: odabent a teremben az egyik, odakint a Hungária körúton a másik.
Zsótér rendezésének legnagyobb érdeme, hogy a darabra rakódott irodalmi, színházi és egyéb rétegeket mindjárt az elején lepattintja: úgy néz rá, mintha először tenné, a társulattal együtt. (Kérdés persze, hogy ez egyáltalán lehetséges-e; nem szorul-e belé mindjárt némi színházi reflektáltság...) Az ódon veretességgel szembeni friss tekintet nem kevéssé ironikus; itt vannak mindjárt a szürkemarhák, a megszólalásig - elbődülésig - életszerű hatalmas állatok, hungarikumok a javából, akármilyen bensőséges viszony fűzte is őket az emberekhez valaha, ma hortobágyi látványosságok, nagyon szépek egyébként. Három van belőlük; kettő fekszik, pózával ülő és fekvő alkalmatosságot kínálva a játszó személyeknek. A harmadik áll, fejét lehajtva - ő úgy trón, ahogy van.
Bánk bán nagy ember volt, legalábbis Katona darabjában; a király távollétében maga a király. Ez adja a tétjét nemcsak Ottó Melinda elleni "merényletének" (és ebben Gertrudis szerepének), hanem a békétlenek fölhorgadásának is: Bánk erkölcsi és hazafiúi integritása megkérdőjelezhetetlen. S hogy mindegyik bizonyos értelemben kivédhetetlen és visszaverhetetlen támadást szenved - ez avatja őt valódi hőssé. Zsótér rendezésében és Nagy Zsolt alakításában a harmadik részre csillan föl ebből valami: az összeomlásban derül ki, hogy nem akárki omlott itt össze.
Nem így Láng Annamária Gertrudisában; ő mindjárt a legelején, a csembalónál ülve alaphangot ad, amelyet a leginkább képes végigvinni. Igaz, Gertrudis sokszínű alak: az idegen országba csöppent királyné asszonynak az uralkodás gesztusai mellett az asszonyi formátum adta örömök kínálkoznak csak a magyar kietlen sivárságban. Láng Annamária legalább három, élesen elkülönülő szemszögből mutatja Gertrudist: először a puhány Ottót korholó büszke asszonyt, aztán - az altatótól bódultan - a királynői bábot, majd a "küzdeni képes-veszíteni nem" ismerős bukását hozza; hogy azonnal saját férjévé, Endrévé lényegüljön át, és úgy csináljon, mint aki igazságot téve rendet vág a rendetlenségben.
Az előadásban sok jó részlet, jelenet van - és az egészet tekintve is alighanem erről szól: a részletekről. Biberach, a Schilling Árpád játszotta "lézengő ritter" a leginkább kortársi alak itt, ez a figura nem múlt ki és el, nyilván lent az utcán is sétált jó néhány. Ahogy vagányul-cinikusan a sarokban álló Szűz Mária-szobor vállára téve karját elősorolja élettörténetét, ez remek jelenet, a figura
mottója és motivációja
egyszerre. Kár, hogy a terem színészt próbáló akusztikája számos intonációs poéntól fosztja meg a nézőt - nemcsak Schilling esetében.
Jó volt Péterfy Borbála Izidórája is, a merész türkiz estélyiben otthontalanul bolyongó lány érzelmeinek, kitöréseinek következetlenségeit sikerült beépíteni a figurába. Rába Roland Tiborca éppen akkor kényszerül elszavalni nagymonológját - amúgy az egyik szürkemarha alá fekve, a padlón vonszolódva, nehogy "öszvekarmolászná a szegénynek patkója a szép sima padlatot!" -, amikor Bánknak magánéleti gondjaitól sehogy sincs érkezése őrá figyelni; bravúr, hogy a színész mégis képes súlyossá tenni.
Sárosdi Lilla Melindájának is egy igazi jelenet jut: Láng Gertrudisával szemben horgad föl benne a büszke spanyol asszony. Bánki Gergely Ottója zilált, zavaros, kortárs alak, igazán plasztikus és árnyalt tálalásban - nyílt színi átalakulása Solommá viszont észrevehetetlen és zavaró. Terhes Sándor Petúr bánja csak villanásokban tudja jelezni a békétlenek békétlenségének tétjét, amelyet aztán elsodor a másik vonulat, melyet a Nagy Zsolt ujjára húzott szép karikagyűrű testesít meg. Sáry László baljós zenéje is erre tart, súlyosan, hatásosan.
A néző alighanem akkor dönt jól, ha belemerül a rengeteg látható és hallható részletbe, jól elidőz rajtuk és bennük - végtére az előadás is ezt teszi.
Vakok Állami Intézete, április 17.
