Elmenők, maradók - Goldoni: A karnevál utolsó éjszakája (színház)

  • Csáki Judit
  • 2007. április 19.

Zene

Hát igen: szem és fül kell ehhez is, pedig nem bonyolult. Goldoni darabjában a fiatal Anzoletto, a tehetséges mintarajzoló Pétervárra készül, mert, mint mondja, "mindent látok, ami itt történne velem. Másra vágyom. Meg aztán ez itt zavaros kor, és nem lehet tudni, hogy mi lesz a mi szakmánkkal." Ez a karnevál végi éjszaka tehát a búcsú ideje, Sáry László zenéje erről szól leginkább - a darab pedig Goldoni búcsúja Velencétől.

Hát igen: szem és fül kell ehhez is, pedig nem bonyolult. Goldoni darabjában a fiatal Anzoletto, a tehetséges mintarajzoló Pétervárra készül, mert, mint mondja, "mindent látok, ami itt történne velem. Másra vágyom. Meg aztán ez itt zavaros kor, és nem lehet tudni, hogy mi lesz a mi szakmánkkal." Ez a karnevál végi éjszaka tehát a búcsú ideje, Sáry László zenéje erről szól leginkább - a darab pedig Goldoni búcsúja Velencétől.

A Katona József Színházban Khell Csörsz először is kissé ferdén beékelte a megnövelt színpadot a nézőtérbe, néhány anyagmintát lógat be itt-ott, középen egy hatalmas szövőszék áll, de amúgy majdnem üresnek látszik a tér. Az emberek fogják benépesíteni - a színészek előttünk igazítják jelmezeiket, majd mélyen a szemünkbe néznek: Velence Budapest, értjük. Színházról beszélnek a takácsok, fonónők, kereskedők, inasok. Vagyis a világról.

Sok ember gyűlik össze Zamaria takácsmester házában (Bezerédi Zoltán a vendéglátó szerepében bölcs, jóságos és ráadásul csupa gyarló emberség; hasonlítani szeretnénk hozzá, ő a mi színpadi követünk), hogy jól kimulassa magát a karnevál utolsó éjszakáján. Eljön például Marta asszony, akiben Bodnár Erika sugárzó gyöngédséggel rajzolja meg az örök békebírót, a szeretet és megbocsátás rendíthetetlen hívét. Férje, Bastian Ujlaki Dénes alakításában tekintélyes és öntudatos polgár (aki már csak azért sem megy sehová, noha "több ajánlata is volt külföldről", mert megválasztották a céhben a "bal parti selyemkereskedők elnökének", és igenis, az nem semmi) - na jó, nem bír elmenni egy női fenék mellett érintés nélkül...

Jön egy fiatal pár, hozza sistergő szerelmét: Jordán Adél Elenettája és Nagy Ervin Augustinja még hatvan évig fogja marni-tépni egymást; a két színész nem a kapcsolat karikatúráját, hanem szomorú, igazi képét adja. És jön Polonia fonónő: Szirtes Ági milyen remekül hordja-leplezi a figura közösségi magányát és vágyakozását arra, ami végül megtörténik: hogy a beivott Momolo megkérje a kezét! Mert az is bravúr, ahogy Máté Gábor háromszor ismétli a nyilván gondosan betanult leánykérést - de az is az, ahogy Szirtes háromszor fut neki a gyöngyöző kacagásnak... Két magány, két, életörömmel vegyített rezignáció talál egymásra.

Zamaria lányát Pálmai Anna e. h. játssza; akaratos "jókislány", tényleg veronesei foglalatban, és az életre készül. Remélhetőleg Anzolettóval, a menni vágyó fiatalemberrel (Ötvös András e. h. fűtött, hiteles alakítása) - ebben a kapcsolatban is sok viharra lehet számítani a művészi ambíciói által vezérelt fiú és a magánboldogságot kívánó lány között.

És jön Alba asszony - nyomában gyógyszereket rejtő hatalmas táskájával aggódó, karikás szemű férje toporog -, aki egyfolytában különféle betegségekkel, rosszullétekkel, rohamokkal vesz részt a társasági életben. Fullajtár Andrea rendkívüli alakításban teszi véresen komollyá ezt a nagyon is igazi betegséget: a figyelemfelhívó reflex túlműködését. Drámai erővel parancsolja magát a középpontba, még kacagásai is túlhabzók, fenyegetőek. Kocsis Gergely Lazarója a kényszerű elviselés és az őszinte szeretet szomorú elegyével, szolgálatkész kétségbeeséssel veszi őt körül.

Máthé Erzsit Madame Gatteau, a koros, ám negyedik férjre még mindig áhítozó jómódú hímzőasszony szerepében körüldongják a többiek, ő meg lubickol ebben, piros-zöld ruhában, mint valami óriásvirág (Szakács Györgyi jelmezei ismét pont jók).

Zsámbéki Gábor egyszerre nagyívű és részletező rendezése bizonyos értelemben ars poetica jellegű: nemcsak színházilag, hanem a világlátást tekintve. Szeretet és tartás, megbocsátás és markáns állítás keveredik benne - és a színészek ismét kiváló partnerek. Van néhány bravúrosan komponált tabló (persze tabló majdnem az egész): a kártyaparti például, amelyben egymás hegyén-hátán sorjáznak a pontos gesztusok; de ilyen a megérkezés is: túlvilágított járásból széles-hangos belépőkkel jönnek a vendégek; és ilyen a vacsora: koreografált pantomim, ügyes és beszédes, láttam, mikor nyalták ki a tányért... És olykor egy-egy komor villanás: egy hirtelen a színre varázsolt tükör - nézne már beléje Madame Gatteau; vagy Alba asszony fölhúzott válla, amint kisbundát parancsol magára; vagy Zamaria mester nagyot ordítása: "szeressétek egymást!"... Voltaképpen ki-ki párjára lel a végén. Voltaképpen ilyen a boldogság. Ki-ki a gépekhez lép, dolgozni kezd; csodás masinák mozdulnak: munka ideje van. Vége a karneválnak. És a nagyszerű előadásnak is.

Az emberekkel "borított" színpad csupa ellenpont, kérdés-felelet, állítás-tagadás, bölcsesség és tudnivágyás, menés és maradás. A rendezés - és nyomában az alakítások - nélkülözi az ítélkezést (ennek ellenkezője tette kínossá annak idején a Radnóti előadását); megmutatja, hogy a világ sokszínű, az emberek talányosak és szerethetők, hogy az úgynevezett fejlődés momentán nem sok optimizmusra ad okot, hogy mindenkinek nehéz: az elmenőknek és a maradóknak. De: kell elmenni és kell maradni.

Katona József Színház, április 6.

Figyelmébe ajánljuk

A saját határain túl

Justin Vernon egyszemélyes vállalkozásaként indult a Bon Iver, miután a zenész 2006-ban három hónapot töltött teljesen egyedül egy faházban, a világtól elzárva, egy nyugat-wisconsini faluban.

Az űr az úr

Az 1969-ben indult Hawkwind mindig a mainstream csatornák radarja alatt maradt, pedig hatása évtizedek óta megkérdőjelezhetetlen.

Pincebogarak lázadása

  • - turcsányi -

Jussi Adler-Olsen immár tíz kötetnél járó Q-ügyosztályi ciklusa a skandináv krimik népmesei vonulatába tartozik. Nem a skandináv krimik feltétlen sajátja az ilyesmi, minden szak­ágnak, műfajnak és alműfajnak van népmesei tagozata, amelyben az alsó kutyák egy csoportozata tengernyi szívás után a végére csak odasóz egy nagyot a hatalomnak, az efeletti boldogságtól remélvén boldogtalansága jobbra fordulását – hiába.

Luxusszivacsok

A Molnár Ani Galéria 2024-ben megnyitott új kiállítótere elsősorban hazai, fiatal, női alkotókra fókuszál, Benczúr viszont már a kilencvenes évek közepétől jelen van a művészeti szcénában, sőt már 1997-ben szerepelt a 2. Manifestán, illetve 1999-ben (más művészekkel) együtt a Velencei Biennálé magyar pavilonjában.

Égen, földön, vízen

Mesék a mesében: mitikus hősök, mágikus világ, megszemélyesített természet, a szó szoros értelmében varázslatos nyelv. A világ végén, tajtékos vizeken és ég alatt, regei időben mozognak a hősök, egy falu lakói.

Visszaszámlálás

A Ne csak nézd! című pályázatot a Free­szfe, az Örkény Színház, a Trafó és a Jurányi közösen hirdették meg abból a célból, hogy független alkotóknak adjanak lehetőséget új előadások létrehozására, a Freeszfére járó hallgatóknak pedig a megmutatkozásra. Tematikus megkötés nem volt, csak annyiban, hogy a társulatoknak társadalmilag fontos témákat kellett feldolgozniuk. A nyertesek közül a KV Társulat pályamunkáját az Örkény Színház fogadta be.

Mészáros Lőrinc egy történet

A Mészáros Lőrinc című történetnek az lenne a funkciója, hogy bizonyítsa, létezik frissen, ön­erejéből felemelkedett nemzeti tőkésosztály vagy legalább réteg, de ha még az sem, pár markáns nemzeti nagytőkés. Valamint bizonyítani, hogy Orbán Viktor nem foglalkozik pénzügyekkel.

„Mint a pókháló”

Diplomáját – az SZFE szétverése miatt – az Emergency Exit program keretein belül Ludwigsburgban kapta meg. Legutóbbi rendezése, a Katona József Színházban nemrég bemutatott 2031 a kultúra helyzetével és a hatalmi visszaélések természetével foglalkozik. Ehhez kapcsolódva toxikus maszkulinitásról, a #metoo hatásairól és az empátiadeficites helyzetekről beszélgettünk vele.

Nem a pénz számít

Mérföldkőhöz érkezett az Európai Unió az orosz energiahordozókhoz fűződő viszonya tekintetében: május elején az Európai Bizottság bejelentette, hogy legkésőbb 2027 végéig minden uniós tagállamnak le kell válnia az orosz olajról, földgázról és nukleáris fűtőanyagról. Ha ez megvalósul, az energiaellátás megszűnik politikai fegyverként működni az oroszok kezében. A kérdés az, hogy Magyar­ország és Szlovákia hajlandó lesz-e ebben együttműködni – az elmúlt években tanúsított magatartásuk ugyanis ennek éppen az ellenkezőjét sugallja.