Gogol Háztûznézõ címû darabját játsszák az Ódry Színpadon végzõs színinövendékek, Gothár Péter díszletében és rendezésében. Csupa elrajzolt alak - az égnek álló haj és az erõs arcfestés látszik közös nevezõnek legtöbbjüknél. Legalábbis, ami a külsõt illeti - mert a külsõ illõ belsõt takar: egzaltáltat, legalábbis.
Izgága egzaltált például Podkoljoszin, akit Zrinyi Gál Vince végletesen (és végzetesen) szorongó alaknak ábrázol: akkor esik igazán kétségbe, amikor látszólag jól alakulnak a dolgok a leánykérés körül. És ebben a tónusban jönnek kimunkált alakításaikkal a többiek is: Kocskarjov, az agresszív, egzaltált barát szerepében Schruff Vince, Galuska gondnok vehemens szorongóját Polgár Péter, Csocsalov tengerész szószátyár gátlásosát O. Szabó Soma, Anucskin minduntalan ájulásos alvásba zuhanó, ébren egyfolytában bocsánatot kérõ klinikai esetét Tóth Simon Ferenc hozza. A narrátor szerepében Ötvös András felszíni flegmával adja-veszi a szavakat társai szájából. A szüntelenül motyogó kettõs szolgát Horváth Sebestyén Sándor adja. Pompás az összjáték, az alakítások egymást fokozzák, kerekítik. Gothár nem veszi el a színészektõl a nevettetés lehetõségét, mindazonáltal nem enged a karakter komor mélyébõl. Hiszen végtére is milyen szomorú történetrõl van szó...
És jó a "nõi szakasz" is: a férjhez menendõ Agafja Tyihonovna szerepében Pálmai Anna feszíti a karikatúráig a figurát, hogy aztán a legvégére "igaziból" omoljon össze. A nagynéni Kovács Judit alakításában akár maga is válogathatna a kérõk közül. Lass Bea játssza a házasságszerzõt; õ az örök vesztes, aki csak látszólag mások boldogulásán, valójában a saját kudarcán munkálkodik, és ezt nem szûnõ frissességgel kommentálja is. Nem tanul, az biztos. Szép alakítás.
A végzõs színészeket többnyire nem várja szerzõdés. Szomorú helyzet, de alighanem hamarosan ez lesz a tipikus. Munka, az remélhetõleg várja õket: tehetségesek, ráférnének a magyar színházra nagyon.
- ki -
Ódry Színpad, április 14.
*****
Richter: The Master - Volume 1-2 Szvjatoszlav Richter Mozart- és Beethoven-szonátákat játszik ezeken az 1966 és 1992 között készült koncertfelvételeken. A Mozart-gyûjtemény elsõ száma (F-dúr, K. 280) az egyik legdöbbenetesebb felvétel, amelyet Richter valaha is készített. A második tétel siciliano ritmusa és hangja az érett kori nagy zongoraverseny (A-dúr, K. 488) híres lassú tételét elõlegezi, és egészen elképesztõ, hogy Richter miféle portrét kever itt ki ártatlanságból, reggeli naivitásból és szinte öregkori rezignációból, noha Mozart 18 évesen írta a darabot! De egyetlen pillanatra sem erõltetett az elõadás, a kristálytiszta billentés, a minimális pedálhasználat, a lehetõ legnagyobb fokú egyszerûség révén Richter tökéletes természetességgel nyújtja át a darabot a hallgatónak. A rendkívül lassú tempó (majdnem tíz percig tart a tétel) sem okoz semmiféle manierizmust, a zongorista egyszerûen megállítja az idõt, éppen azzal, hogy a lehetõ legsûrûbben tölti ki. És újabb csoda, hogy az ezután következõ igen virtuóz, száguldozó, Scarlattira emlékeztetõ Presto nem hat bohóctréfának, nem megsemmisítése a korábbi szinte tragikus mélabúnak, hanem valódi feloldás, az életöröm gyõzelme. Szent Cecília megadta, hogy jelen lehettem a Zeneakadémián 1991. június 6-án, amikor Richter a c-moll fantáziát és szonátát (K. 475 és 457) játszotta; az itt közreadott felvétel nem sokkal késõbb, 1991 októberében, Stuttgartban készült. Még ma is látom az egyetlen olvasólámpa fénykörében gubbasztó, a kottába elmerült mestert - idõs korában mindig kottából játszott: "hogy ne terheljem túl a fejemet" - nyilatkozta Pesten. Az elõadás lassú, de nem vontatott, elemzõen melankolikus, de nem száraz - visszafojtott tragédia.
A valódi tragédia a Beethoven-felvételeknél tör ki. Az elsõ CD-n fokozatosan vezet ide az út, a két "könnyû" szonátától (g-moll, G-dúr, op. 49) a kis, op. 54-es darabon át a kolosszális f-moll, "Appassionata" szonátáig (op. 57). Utóbbi Richter egyik leglátomásosabb kitörése, a korábbi felvételekhez képest technikailag nem makulátlan és kissé talán mérsékeltebb tempójú is, ám az elsõ tétel megfontolt szürrealizmusát talán még sosem hallottam ilyen egyértelmûnek. A második CD-n a három kései oromszonáta: E-dúr, op. 109; Asz-dúr, op. 110; c-moll, op. 111. Nem sokat számít, hogy a c-moll elsõ tétele végén Richter manuálisan eléggé "elszáll", hiszen végig azt érezzük, hogy Schopenhauernek igaza volt, amikor azt mondta, a zene magának az Akaratnak a leképezése. De a legszebb feltehetõen az E-dúr szonáta elõadása. Az álomból, a semmibõl jövõ elsõ tétel pontozott tizenhatodai éppoly észrevétlenül tûnnek vissza a semmibe, miként megérkeztek. A variációs tétel pedig katasztrófa nélkül lendül fel a transzcendenciába, teljes természetességgel. Igen, talán ez, a magától értetõdõ metafizika a legfõbb jellemvonása a kései Richter kései Beethoven-játékának. "Immer simpler", azaz egyre egyszerûbben, írta az öreg Beethoven. Hogy aztán az Asz-dúr darab zárótételében egyesüljön minden, szabad fantáziálás és kötött fúga, és a szétzilált szonátaforma valami magasabb rendben találja meg önmagát.
- csont -
Universal/Decca, 2007, kötetenként 2 CD
Mindkettõ: *****
BUKTA IMRE: ERZSI, PIRI, SÁRI, MARISKA, ROZÁLI, ELLA, BELLA, JUCI, KAROLINA, GYERTEK VACSORÁZNI! A magyarnóta romantikusan idealizáló ködbe burkolja az "autentikus" falusi élet mindennapjait, fogyasztói pedig édesbús mulatozás közben büfögik fel egy sosem létezett életforma emlékeit. Kit érdekel, hova tûnhetett a (kiállítás címét is adó) nóta tizenkét lányából három? Bukta Imre mezõszemerei festõ-, performansz-, szobrász- és akciómûvész a hetvenes évek óta a csak rá jellemzõ mûfajban, a mezõgazdasági abszurdban alkot. Ironikus, groteszk mûvei sokkal többet árulnak el a vidéki létrõl, azaz a kelet-közép-európai népek földhöz kötõdõ csoportjainak mindenféle politikai izmusokkal terhelt hétköznapjairól. A falusi életmódról, amely sajátosan ötvözi a hagyományokat és a globalizáció hatásait. A kocsma örök, de a fröccs mellé a bekapcsolt tévé és a játékgépek villódzása társul, a lengyel pulóvereket felváltotta a turkálóból vételezett holmi, a Falu közepén kiteríti olcsó cipõkollekcióját a kínai, a nagyi papucsban festéket vásárol az Obiban, s még a háztáji mûvelése közben is beköszönt a technika, hiszen az óriási sárga tök és az mms ma már kéz a kézben jár.
Nemcsak a képek témájában rétegzõdik egymásra a múlt és a jelen - a kerítés mellett trécselõ asszonyok Mondrian-mintájú fejkendõt és melegítõnadrágot viselnek (Reggel) -, hanem a festmények és papírképek technikája is rétegzett, a különbözõ (akvarell, tempera, grafit, tus) képsíkok egymásba folynak. Bukta tudatosan reflektált, s egyben humoros nézõpontokat variál; akár az "egyszerûbb" képben a kép (Székely házaspár Gruzda-festménnyel), akár a bonyolultabb, a táblaképbe képet applikáló formát alkalmazza. Valóságtól elemelt, furcsa fényviszonyú helyszínek, gátlástalanul egymás mellé helyezett komplementer színek, áhítatos vallási giccs. Egy olyan világ, ahol a fültövön üldögélõ angyalka vigyázza a Mûszíves laposelemrõl táplált szívét.
- dck -
Godot Galéria, V., Madách út 8. Nyitva: április 21-ig
*****
TRAVELLING A francia színészeket számos okból szeretheti a világ - a Travelling címû kiváló (természetesen francia) válogatáslemez tanulsága szerint például azért, mert énekesként is megállták a helyüket - negyven éve éppúgy, mint mostanában. A címadó számot jegyzõ Arielle Dombasle például 2004-ben döntött úgy, hogy feldolgoz egy albumnyit a negyvenes-ötvenes évek amcsi slágereibõl - a Rhum et Coca-Cola egészen gusztusos és stílusos nyitódal. Más számokat igen jól ismerhet a notórius mozinézõ a 8 nõ címû Ozon-filmbõl: Isabelle Huppert a Message Personnel-t, Catherine Deneuve a Toi Jamais-t adja elõ - mellesleg mindkettõ (amúgy igen ihletett) adaptáció, hiszen az elõbbit Francoise Hardy, az utóbbit Sylvie Vartan vitte sikerre a maga idejében. De a legjobb darabok mégiscsak egy kivételes elõadó és egy érdemdús dal találkozásából születtek: Brigitte Bardot például a Maria Ninguem címû brazil sztenderdet adja elõ még 1964-ben, portugálul, s valami elképesztõ, lefegyverzõ bájjal, Julie Depardieu az egykori francia diszkóslágert, Patrick Hernandez Born To Be Alive-ját csomagolta finom iróniába, Lambert Wilson pedig a Le Tourbillon De La Vie címû szerzeményt értelmezi újra, melyet eredetileg Jeanne Moreau énekelt a Jules és Jim betétdalaként (ne szomorkodjunk: azért tõle is van dal, még 1963-ból). S hogy ne csak a jól ismert neveket említsük: Helena, Agnes Jaoui vagy éppen Chiara Mastroianni is remek elõadók - ez utóbbinak a producer/zeneszerzõ Benjamin Biolay-val közösen elkészített La Ballade Du Mois De Juin-je egyenesen a válogatás egyik finoman folkos gyöngyszeme.
- minek -
Discograph/Deep Distribution 2007
**** és fél
Hód Adrienn Szomjas vagyok címû új koreográfiája szokás szerint az ismeretlenbe kalauzolja a nézõket. Az OFF Társulat vezetõje rendezett már múzeumban, utcán, kémiateremben, de ezúttal a belsõ tájak, a nõi identitás változatosságát célozta meg. A Fészek címû, szintén a nõk társadalmi reprezentációját boncolgató opusához hasonlóan az új darab is az összmûvészet felé viszi az elõadást.
Garai Juli, Horváth Andrea, Varga Viktória és Vadas Zsófia Tamara táncosok mellett Harcsa Veronika dzsesszénekesnõ, Busa Pista freestyler rapper, Bakai Márton hegedûs, Gyulai Csaba ütõs és T. Bali, az alsó-terézvárosi David Bowie erõsíti a csapatot. Így teljes a kortárs szcéna, maga az élet; a szöveg, a zene és mozgás együtt formálódik a színpadon. Külsõségeiben, mozdulatvilágában és hangulatában elevenedik meg a néptánc, a balett, a drámai színház, a diszkó, az utca mûvészete, de még a disznóvágás is, persze mindig úgy, hogy a "nõ felõli vége" a láthatóbb. A jövõ Oféliái, hasadt tudatú megasztárjai, szeretetéhes Barbie babái hadonásznak a színpadon. Hód Adrienn érdekes dolgot fedezett fel, miszerint a balett óta számosabbak a nõi táncosok, és a közönség soraiban ülõk között is több a nõ, számukra pedig ugye fölösleges az általánosan (férfiak által) elvárt nõképet közvetíteni. Hadd nézzék saját magukat! Különleges és érvényes megközelítés. Bár az említett elõzõ darabban jobban összeállt a szociografikus kép; fõ, hogy a koreográfus egyre szomjasabban kutat.
- sisso -
Trafó, április 13.
****
Dialëktus Európai Dokumentum- és Antropológiai Filmfesztivál A fesztivál önmeghatározásában az "európai" és az "antropológiai" jelzõ is kellõen tágasnak bizonyult ahhoz, hogy bejárhassuk a fél világot Afrikától Szibériáig, láthassuk a Laibach együttest amerikai turnén, találkozhassunk moszkvai punkokkal és a marokkói gnawák rítusaival, de még svájci juhok és portugál szamarak is szerepeltek a kínálatban. Volt nagyon alázatos, nagyon türelmes borongás kultúrák és szokások mulandóságán, aztán állapotfelmérés változásban lévõ világokról, és volt kifejezetten formabontó, vicces vakmerõséggel összevissza, de jó ritmusban, szellemesen vágott munka is.
Az Artriballes Harragas címû francia darab például egy francia szociális projektet mutat be: Marseille egyik rosszhírû negyedében légtornásziskolát szerveztek szabadidõs elfoglaltságként az ott élõ gyerekeknek. Voltaképpen ennyi, némi utalással a külsõ körülményekre, de az a lelkes átéltség, amivel ezek a nehéz helyzetû kislányok a trapézon tekeregnek, az nagyon felemelõ. Persze mi nem felemelõ, amiben emberi mélységek vannak! Apró kis házi-kerti semmiségek egy lebontásra ítélt sziléziai bányászkolónián (Az út vége), vagy a már említett szamarakról szóló történetekbe bonyolódó nénikék (11 szamár egy üres gyomorban).
Aki még nem látta, most újabb esélyt kapott, hogy megnézhesse Lakatos Róbert filmjét, a Spílereket vagy Zsigmond Dezsõtõl a Józsi nõvér és a sárga biciklit. A bónuszt pedig a Jean Rouch-retrospektív jelentette: a francia rendezõ féldokumentumfilmjeit ugyanúgy megüli egy finom, még nem kellemetlen porréteg, mint a korukban radikálisnak számító Godard-filmeket, ami mintegy önmaguk és koruk dokumentumaivá teszi õket. Ugyanakkor az önmagukat, illetve önmaguk képzelt kiterjesztését játszó afrikai szereplõk kamera elõtti önfeledtsége a tömegmédia elõtti idõk hamvasságát õrzi.
- kyt -
Marczibányi Téri Mûvelõdési Központ, április 10-14.
*****
A hivatal - Elsõ évad Lehetséges, hogy ha Ricky Gervais az angol egészségügyi dolgozók mindennapjairól készít áldokumentarista technikával vígjátéksorozatot, évtizedes elmaradottságaink miatt nem jönnek le annyira a poénjai, a recepciós-menedzser-ügyvezetõ Bermuda-háromszögben (ahol hajók helyett a fizetésemelési ígéretek tûnnek el a leggyakrabban) játszódó sorozatában azonban az utolsó post-it fecni is ismerõs. Fehér ingben, nyakkendõben, menedzserbeszédben és a tûzõgép birtoklásáért folytatott harcban magunk is otthonosan mozgunk, s hogy ez mennyire így van, az rögtön lemérhetõ A hivatal segítségével. Egyszerû, mint egy vizsgateszt: ha minden poén lejön, papírt is kaphatsz róla, hogy része vagy a fénymásolóhoz álló sornak. Gervais, aki egyben társírója, rendezõje és fõszereplõje is a sorozatnak, aranybányára talált a mobil térelválasztók között és álmennyezetek alatt közlekedõ életfogytiglani irodisták mindennapjaiban. Nem valami kafkai rémálmot tálal, esze ágában sincs leleplezni vagy a menedzserelit egzotikumára rájátszani - persze így is lehet, ezekbõl születnek a tök átlagos tévésorozatok. Gervais trükkje (a riporteri kamerába beszélõ fejeken túl), hogy õ a tök átlagot mutatja meg, és épp csak egy kicsit túlozza el, a komikus hatás kedvéért, a hivatali munkások karaktereit. Aki látott már kényszerpoénkodó, felfelé nyaló és lefelé rúgó osztályvezetõt vagy a fõnöke hátsójából ki sem látszó, szorgosan hajbókoló beosztottat, az bizonyosan értékelni fogja, aki maga is alakította már ezeket a szerepeket, az joggal gyûlöli majd A hivatal humorát.
- kg -
Budapest Film
*****
