Zene

A kritikus - vagy legalábbis én - puszta kíváncsiságból "mindenevő": számtalan színházi nyelven tanul meg érteni és beszélni az évek során, de hát neki is van anyanyelve persze. És az enyém az, amelyen például Ascher Tamás beszél, akinek ez a rendezése is épp olyan aprólékosan kidolgozott, mint a Három nővér vagy a Platonov volt annak idején; muszáj gyönyörűséggel beleveszni a részletekbe, hogy aztán - ez is a nyelv, pontosabban a hatásmechanizmus szerves része - hatalmas erővel süvítsen ki az előadásból a lényeg, ami az apróságokból összeállt.

n Claudio Abbado fellépése a tavaszi fesztivál zárását és egyben csúcspontját jelentette. Anna Larsson megbetegedése miatt csak egy műsorszámot játszottak: Mahler IX.

Megelőzte a híre. Oh, igen, az ilyesmi megesik mindgyakran mostanában: pr, mi más. Hogy most mégis kell foglalkoznuk az előzményekkel, az semmiképpen sem nevezhető örömtelinek, hiszen azért van, mert nem mondhatjuk, hogy nincs közünk hozzá.

Mindazok, akik vigyázó szemüket gyakran vetették Nyugat felé az elmúlt másfél évtizedben, régóta várták már a pillanatot, mikor a fővárosban megtörik végre a honi építészek bizony meglehetősen unalmas hegemóniája. Nem azért, mert nem szerettük a honi kortárs építészetet, hanem azért, mert rajongtunk a világépítészet újabb és újabb nagyszerű teljesítményeiért, melyekhez foghatót idehaza nemigen volt módunk látni az utóbbi időben. Nagyon valószínű, hogy ebből a szempontból fordulóponthoz érkeztünk a holland Eric van Egeraattól vezetett építésziroda tervei nyomán immár csaknem teljesen kész új ING-székházzal a Dózsa György úton. Van Egeraat - aki a holland kortárs mezőnyben egyébként korántsem számít olyan rangos építésznek, mint például Wiel Arets, Rem Kolhaas vagy Winy Maas - tulajdonképpen már az Andrássy úti Brüll-palotából 1994-ben ING-székházzá alakított épületével rést ütött a pajzson, s a Paulay Ede utcai ferde homlokzattal, avagy az építészkörökben sokáig szóbeszéd tárgyát képező amorf tetőtér-beépítésével olyasmit hozott Budapestre, ami nemigen volt akkoriban szokásban errefelé. De vajon az új székház, mely immár nem rekonstrukció, mint az első volt, hanem egy teljes egészében

Az előttünk fekvő kötet kiváló szöveggyűjtemény, nem csupán bepillantást enged Freud monumentális munkájába, hanem áttekintést ad, genezisében ragadja meg a pszichoanalízis fejlődéstörténetét. A korai Kokain-tanulmánytól, A mindennapi élet pszichopatológiáján, a Totem és tabun, A narcizmus bevezetésén, Az én és az ösztön-énen, a Dosztojevszkij és az apagyilkosságon át a Mózes, az ember és az egyistenhitig öleli át és tagolja korszakonkénti válogatásokban az életművet. Külön figyelmet érdemelnek az eddig magyarul nem olvasható írások: A neurotikusok családregénye, a Néhány karaktertípus a pszichoanalitikus munkából, a Gátlás, tünet, szorongás, a Goethe-díj alkalmából írt beszéd és a Levél Romain Rollandhoz című szövegek. Mindezeket Erős Ferenc alapos kommentárjai és minden részletig terjedő jegyzetei kísérik.

Végtelenül szomorú kötet az 1944-ben, 37 éves korában elpusztított festőnek, Ámos Imrének a naplójából, verseiből, tábori levelezőlapjaiból és vázlatkönyveiből összeállított gyűjtemény, melyet Egri Mária adott közre. A festő életének utolsó hét évét ismerheti meg az olvasó a szövegek alapján; az első, komolyabbnak tetsző szakmai sikerektől a halálba zuhanásig tartó rövid időszakot: találkozásokat Párizs és Ukrajna között, a példakép Chagalltól a féleszű, gyilkos keretlegényekig.

Lapunk olvasói levelek rovatában nemrég örvendetes vita bontakozott ki egy illusztrációként közölt képünkről (Magyar Narancs, 2004. március 11.). Gustave Courbet A világ eredete című festményéről van szó, mely Európa alighanem legszebb, mondhatni legmegrázóbb pináját ábrázolja. Vajh mikor nevezhető nyitottnak egy vagina, és vajh miféle érzelmeket, izgalmakat, undorokat kelthet? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják férfi és női olvasóinkat. Emez átlelkesült tárgyszeretethez magam is nagy kedvvel csatlakozom, hisz Párizsban (Musée d'Orsay) többször nagy gaudiummal tanulmányozhattam e remekművet. De vajon mit búvárolunk ilyenkor? Courbet festményét vagy a rajta tátongó lukat? Mi kelt izgalmat, a kép vagy a rajta ábrázolt tárgy? És egyáltalán: elválasztható-e a kettő? Vagy egy kissé mélyebben: mi az erotikus egy festményben, és egyáltalán, mit jelent az erotika mint látvány?

. .

Megelőzte a híre. Oh, igen, az ilyesmi megesik mindgyakran mostanában: pr, mi más. Hogy most mégis kell foglalkoznuk az előzményekkel, az semmiképpen sem nevezhető örömtelinek, hiszen azért van, mert nem mondhatjuk, hogy nincs közünk hozzá. Van, még akkor is van, ha amúgy nem lenne: ott tartunk pillanatnyilag, hogy Magyarországon, mikor antiszemitizmust kiáltanak, senki sem mondhatja nyugodt lelkiismerettel, hogy "hagyjanak ezzel engem békin". Akkor sem járnánk jobban, ha - mint az ilyen tárgyú utóbbi filmek esetében eddig szokásos volt - az "illetékesség" istenkáromlást óbégatna. Ráadásul ezúttal kombinációs kűrt kell futni: az idevágó közlések szerint a darab azért istenkáromló, mert antiszemita. Mi más is lehetne?

Amióta a Zap Mama belefeledkezett a pihenőjébe, úgy tűnt, hogy Belgiumban semmi keresnivalónk. És erre most tessék, egy antwerpeni társaság kapott "crossover" világzenei díjat a BBC Radio 3-tól - mondhatni, eddig teljesen ismeretlenül. Pedig ez a Think Of One felér vagy három zenekarral, igazán.

Elmúltak azok az idők, amikor a hardcore politikai üzeneteinek közvetítéséhez csak egyfajta agresszív, funkcionális médiumként társult a zene - ma már olyan műfajok és kifejezésmódok találkoznak e hozzáállás keretében, amelyek korábban elképzelhetetlenek lettek volna egy helyen és egy időben. Ez a nem minden fájdalom nélkül lezajló, de mégis forradalmi változás az elmúlt tíz-tizenöt év során alapvetően átrajzolta nemcsak a hardcore, de általában az extrém gitárzenék térképét: egyre nehezebb a tájékozódás az elmosódó határok, átfedések és a folyamatosan szaporodó új területek között.

A második lemez sorsa gyakorta a gyanakvás: az ugye nem lehet, hogy sikerüljön megint, ami egyszer a körülmények és a bolygók szerencsés együttállása miatt véletlenül összejött. A B‘lga második lemeze például valóban nem lett olyan, hiszen nem is lehetett, mint a legendás, sokat idézett első (Majd megszokod) - meglehet, mások fogják szeretni a Jön a Gólemet és talán másért is, mint amazt. Ennyi legyen is elég a komparativisztikából: a B‘lga új albuma az előzetes félelmek és előítéletek ellenére szellemes és szórakoztató munka - minden további erőfeszítés nélkül, egy szuszra befogadható a summa hetvenvalahány perc, a nagy bólogatás közben pedig egy pillanatra sem érdemes elveszíteni a fonalat, mert minden pillanatban durranhat egy verbális patron az agyunkban.

n Mozart: Négy zongoraverseny A tavalyi tavaszi fesztivál egyik legjobb koncertjét Roger Norrington és zenekara adta. De Norrington újra kiadott, 1991-es felvételeit ez után a koncert után sem szerettem meg.

A brit hadtörténész eredetileg 1989-ben megjelent munkája valóban hiánypótló a magyar könyvpiacon, elvégre az utolsó, szemléletében sokszor elavult, mégis tudományos igényű összefoglaló (Ránki György műve) még 1973-ban látott napvilágot. Azóta számos levéltári anyag titkosítása járt le, ráadásul a történettudomány immár K.-Európában is megszabadult a szovjet típusú ideológiai indokrinációtól.