Lapunk olvasói levelek rovatában nemrég örvendetes vita bontakozott ki egy illusztrációként közölt képünkről (Magyar Narancs, 2004. március 11.). Gustave Courbet A világ eredete című festményéről van szó, mely Európa alighanem legszebb, mondhatni legmegrázóbb pináját ábrázolja. Vajh mikor nevezhető nyitottnak egy vagina, és vajh miféle érzelmeket, izgalmakat, undorokat kelthet? Ilyen és ehhez hasonló kérdések foglalkoztatják férfi és női olvasóinkat. Emez átlelkesült tárgyszeretethez magam is nagy kedvvel csatlakozom, hisz Párizsban (Musée d'Orsay) többször nagy gaudiummal tanulmányozhattam e remekművet. De vajon mit búvárolunk ilyenkor? Courbet festményét vagy a rajta tátongó lukat? Mi kelt izgalmat, a kép vagy a rajta ábrázolt tárgy? És egyáltalán: elválasztható-e a kettő? Vagy egy kissé mélyebben: mi az erotikus egy festményben, és egyáltalán, mit jelent az erotika mint látvány? A válasz nyilván egyrészt történeti, hisz noha kétségtelen, hogy már a régi görögöknél is megtaláljuk a nyalást, erotikus tárgyú képzőművészetük nekik egészen mást jelentett, mint nekünk. Courbet képe a megfestés korában (1866) feltehetően botrányosként hatott, ráadásul nyíltan erotikus (már-már pornografikus) célzattal, a Párizsban élő török diplomata és arszlán, Kalil bej megrendelésére készült. Vagyis hangsúlyozottan magánhasználatra, nem kiállításra szánták (mind Courbet, mind a jó bej), és valóban csak igen későn, a XX. század hetvenes éveiben lett publikus. És a fellengzős, nyilván később odabiggyesztett cím talán csak elfedni kívánta a nyílt vérlázítást. (Ad notam: Tiziano egyik csodálatos képe a Pradóban, melyen egy orgonáló férfi kigúvadt szemekkel bámulja egy meztelen nő ágyékát, csak a Vénusz orgonáló férfival címmel jelenhetett meg a nyilvánosság előtt.) A Courbet-kép státusát jól mutatja, hogy magyar birtokosa, Hatvany Ferenc berlini megvásárlása után csak lefüggönyözött ablakok mellett vette elő és mutatta meg az arra méltónak tartott látogatóinak. És ez fontos mozzanat, mert ha nem csalódom, a rejtettség, a titok, a nehezen megközelíthetőség bizonyára gyúeleme lehet az erotikus hatásnak. Mert képzeljük csak el, mit értett Kalil bej a magánhasználaton!
Végletesen fel- és kitárulkozó, már a nyílt titok fogalmát is elvető korunkban nem sok hely marad az erotika felkavaró hatásának. Amikor minden pillanatban meztelenségbe ütközünk, ingyenes pornográfiát kapunk a tévében, az erotika szentsége, félhomályt kívánó véralkata riadtan visszahúzódik, lekókad. Amikor a vallásos vagy mitologikus tematika már nem mentsége vagy ürügye a képi erotikának, a szekularizált világ erotikája megint magánhasználatú lesz. Nem szorulunk rá immár a mitologikusan megfejelt nyílásokra és nyílászárókra. Mert mi különbözteti meg Courbet mesés lukát attól a fényképtől, melyet kedvesemről készítek a nagy francia képéhez "megszólalásig" hasonló beállításban? Régi dilemmája ez az esztétikának, melyet Kenneth Clark az aktról szóló magisztrális művében Samuel Alexander egy mondatával próbál érzékeltetni: "Ha az akt úgy van kidolgozva, hogy aszemlélőben anyagi tárgyához illő gondolatokat vagy vágyakat ébreszt, az rossz művészet és hamis erkölcs." Nocsak. Eszerint Courbet rossz művészetet csinált, hogy etikájáról most szó se essék. Ezt persze nehezen tudjuk elfogadni. Ám Clarknak a mondacshoz fűzött jegyzete átsegít a bajon: "Elfogadott doktrína, miszerint a művészetben ábrázolt tárgyakra és helyzetekre másként reagálunk, mint az életben ugyanezen tárgyakra és helyzetekre. A tapasztalat arra int, hogy e különbségek fontosak, de nem alapvetőek." Magyarán: olykor élvezhetjük szerelmünk pinájának fényképét Courbet-ként. És viszont, ami Kalil bej eljárását is legitimálja.
Hogy létezhetnek egyáltalán erotikus tárgyú kiállítások, az megint a nyílások és nyílászárók esztétikai alkonyára utal. A termekben unott képpel bolyong férfi és nő, és aligha jut eszébe bárkinek is, hogy egy roppant hímvessző láttán megszólítsa ismeretlen befogadótársát a teremben. A publikus vértolulás nem okoz magánvértolulást többé. Megfigyelhető továbbá, hogy az úgynevezett erotikus művészet, nagyjából a XIX. század francia zsurnalizmusának megjelenése táján, a karikatúra vagy a szatíra irányába fordult. Túlzott lesz minden, túl nagy, túl széles, túl vaskos, túl nedves, túl lucskos. A szex, mert itt már szó sincs erotikáról, csak harsány alakjában kap széptani menlevelet.
Persze korunk, az úgynevezett posztmodern még megkísérelte a repertoárbővítést. A szép új felfogásáról papol a katalógus, és a Tony Fekete gyűjteményéből rendezett kiállítás bemutatja Jurij Szomolko néhány fotóját, melyen egy párductestű balett-táncosnő, Elena trónol, aki mindkét lábát elvesztette egy balesetben. Ez persze pokolian korrekt politice, ámde az ukrán fényképész mindent megtesz, hogy a képek mégis erotikusak legyenek, álarcot ad a lányra, tükröt ad a kezébe (régi ikonográfiai toposzként, gondoljunk csak Velázquez tükrös Vénuszára), gyűrt drapériák elé, buja színű takarókra ülteti a lábatlan hölgyet. Bordélyházi hangulatot teremt egy szerencsétlenül járt ember köré. Ez aztán a színtiszta, roppant agresszív giccs. Miként honfitársa, Glinitsky patakba pisilő kislánya, Ingres csodálatos A forrás című képének akaratlan paródiája.
És vigasztalan a tárlat többi része is, koncepció nélkül összegányolt, rosszul prezentált anyag. Legmegkapóbbak, mert leplezetlenül ügyetlenek és ostobák, az amatőröktől származó munkák. Például egy magyar villamosjegyet mutató rajz a harmincas évekből. A női akt különféle testrészeit utcanevekkel látta el a jeles infantilis: Tömő utca, Bimbó utca stb. És a csúcspontot persze a segg felirata jelenti: Gázgyár. Az alsó teremben férfiak férfiakat, nők nőket gyömöszölnek, ez a HomoArt nevű részleg, a repertoárbővítés másik iránya.
De Courbet pinája megint viszszaköszön. Horváth Éva Mónika 2003-ból származó, egyébként rémes vásznán nyíltan fogadja az elébe járuló hódolókat. A kép első paródiája, Marcel Duchamp Etant donnés ("Adva vannak") című installációja még nagy művészet volt, és feltárta a patinás kép leselkedő jellegét, hiszen megtekintéséhez egy kis réshez kellett járulnia a nézőnek. Horváth Éva Mónika képén már nyoma sincs az erotikának. Miként az egész kiállításon sem.
Bán Zoltán András
Megtekinthető május 2-ig
