Végtelenül szomorú kötet az 1944-ben, 37 éves korában elpusztított festőnek, Ámos Imrének a naplójából, verseiből, tábori levelezőlapjaiból és vázlatkönyveiből összeállított gyűjtemény, melyet Egri Mária adott közre. A festő életének utolsó hét évét ismerheti meg az olvasó a szövegek alapján; az első, komolyabbnak tetsző szakmai sikerektől a halálba zuhanásig tartó rövid időszakot: találkozásokat Párizs és Ukrajna között, a példakép Chagalltól a féleszű, gyilkos keretlegényekig.
A történet rettenetes, a könyv mégsem csak ettől oly bánatteli. Inkább attól a naiv fatalizmustól, mely a lapokról Ámos keze nyomán árad, s amely oly jellemző volt a zsidó értelmiség egy részére a két háború között. Nem is pusztán annak felismeréséről vagy ignorálásáról van (volt?) szó, miszerint a visszatérés Magyarországra vagy az ittmaradás manifeszt életveszélyt jelentett-e, nem is annak a lázálomnak vággyá-hitté realizálásáról, melynek révén a hihetetlent meg-nem-történhetővé nemesíthették, s ez erőt adott, hogy valóban a legvégső pillanatig illúziókba meneküljenek. Ámos Imre is csak legvégső mondataiban riadt rá, hogy nincs miben reménykedni. De valóban nem ez, vagyis az önvédelem hiányának ismert története teszi a könyvet igazán szomorúvá, hanem annak a finom hálónak a szorítása, mely Ámos kapcsolatainak, barátságainak, viszonyainak szálaiból szövődik, s amelyet majd a háború után - egészen napjainkig - egy manipulatív akarat reszelős-cementesre és a látszat ellenére is megtörhetetlenre keményített meg.
Ámos soraiból közvetve-közvetlenül pontos képet kapunk a magyar művészet harmincas-negyvenes évekbeli szociológiai állapotáról:
a hatalmi viszonyokról,
ezek rétegzettségéről, arról a nem különösebben bonyolult helyzetről, amiben a "vezető" iskolák, áramlatok és csoportosulások - például a Gresham köre vagy a római iskolásoké - nagy és gondos szigorral adtak (máig is) példát az önérdek-önérvényesítés pontos és hasznos technikáiból. Valóban megható, hogy Ámos milyen naivitással ismeri fel saját naivitását ebben a ridegen kiegyensúlyozatlan világban. S hogy semmit se lehessen tisztán érteni, érdemes többször is elolvasni, miképpen kísérletezett önmaga a megértetésével: válaszolni igyekezett kritikákra, felmentő szinonimákat keresett skatulyázó kategóriákra. Hogy megmagyarázza a francia művészet iránti vonzódását a - például Bernáth Aurél által is - elvárt németes irányultság helyett, kiötli az asszociatív expresszionizmus tautologikus fogalmát, mellyel viszont megnyeri magának a mellette becsületesen kiálló Egry Józsefet; vagy egy másik síkon: duzzogva rója meg Farkas Istvánt, mert könnyű neki könnyednek lenni, hiszen számára nem pusztán egzisztenciális kérdés a festészet (dehogynem, rebeghetjük, csak éppen más szempontból). Ámos hosszan borong afelett, hogy milyen nehéz megtalálni a helyes arányt az eladható és az autonóm mű között. Mindezt mély szegénységben, egyre reménytelenebbül.
A reménytelenség a kötet által keltett szomorúság igazi, már-már metafizikus oka amúgy. Egri Mária utószavából kitetszik, ha ezt expressis verbis nem is fogalmazza meg, hogy az elmúlt évtizedek - a látszaton kívül - igazán semmit nem tettek hozzá Ámos valódi reputációjának megteremtéséhez: mintha ma is csak a valaha volt "átmeneti" megbecsülés övezné némi köteles tisztelettel, amit - például Kállai Ernő révén - 1942-ben vívott ki magának, s jóval inkább
a mártír Þguráját,
valamint inkább a kevés ismertté lett-tett zsidó festő egyikét, mint a 20. századi magyar képzőművészet jeles alakjáét jelenítené meg. Egri szavai alapján úgy rémlik, Ámos Imre életműve is a szokásos hitbizományi alapra helyeződött, s onnan nincsen módja kitörni. És ezen - sajnos - ez a kötet sem fog változtatni. A sok száz, jórészt szerencsétlenül fényképezett és szkennelt kis nyomat, a vázlatkönyvek minden következetesség nélküli leírása, aminek a tömegessége még egy múzeumi évkönyvben is nagyon fárasztó (arról nem beszélve, hogy hol találunk képméretet, hol nem), a túl aggályos jegyzetelés (Beethovent vagy Vajda Lajost ebben a kontextusban talán mégsem kellett volna annotálni), a legkevésbé sem annak "kínzó" szükségességét jelzi, hogy eljött volna a komoly monográfia megírásának ideje. Ellenkezőleg, azt a benyomást erősíti, hogy újra kellene kutatni az életművet. Pedig ez nem igaz, éppen Egri Mária több évtizedes munkája cáfolja-cáfolná.
Hajdu István
Múlt és Jövő Kiadó, 2003, 300 oldal, 427 ábrával, 7000 Ft
