Az előttünk fekvő kötet kiváló szöveggyűjtemény, nem csupán bepillantást enged Freud monumentális munkájába, hanem áttekintést ad, genezisében ragadja meg a pszichoanalízis fejlődéstörténetét. A korai Kokain-tanulmánytól, A mindennapi élet pszichopatológiáján, a Totem és tabun, A narcizmus bevezetésén, Az én és az ösztön-énen, a Dosztojevszkij és az apagyilkosságon át a Mózes, az ember és az egyistenhitig öleli át és tagolja korszakonkénti válogatásokban az életművet. Külön figyelmet érdemelnek az eddig magyarul nem olvasható írások: A neurotikusok családregénye, a Néhány karaktertípus a pszichoanalitikus munkából, a Gátlás, tünet, szorongás, a Goethe-díj alkalmából írt beszéd és a Levél Romain Rollandhoz című szövegek. Mindezeket Erős Ferenc alapos kommentárjai és minden részletig terjedő jegyzetei kísérik.
Freud minimalizmusa, az ismert elemekre építő "cselekményszövése" kimerítő, folyvást hallani annak az (ágy)rugónak a hangját, amelyre jár az egész. A szekrényből mindig kiesik egy meztelen nő vagy férfi, anyák és/vagy apák, az álomfejtésekről előítéletek, közhelyek. Nagyszerűsége, térfogata mégis minden sorában érzékelhető, "empatikusabb" ráhangolódás szükséges tehát Freudra és a nyolcvan-száz évvel ezelőtti időre. Mert Freud
a polgári világ forradalmára,
az elidegenedés paradigmájának spiritus rectora. Hogy csak ötletszerűen soroljuk korának "indexeit": Proust, Musil, az avantgárd, Bartók, Husserl. Az institucionalizált, rejtett dimenzióitól elzárt ember konkvisztádora, a társadalmilag, vallásilag, etikailag és antropológiailag formalizált individuum önazonosságát helyreállítani igyekvő expedíció vezetője, revolúciója pedig világnézetileg konstituált. Gondolkodásának szerkezete és logikája filozófiai természetű nagy narratíva. A személyiség és a kultúra relációját az elfojtások sorozataként megértő levezetéseiben az individuum végtelen negativitását, az analízis regressus ad infinitivumát módszertani hipotézissel függeszti fel. Hasonlóképp cselekszik nagy elődeihez, a felvilágosodás apologétáihoz, eminensen a Társadalmi szerződés Rousseau-jához, aki a természeti és a történelmi ember oppozícióját tételezi, hogy legitimálja radikális kultúrkritikáját. Az ellentmondás Freudnál ugyanúgy ismétlődik: kritikája a kultúra kontextusán belül értelmezhető, az elérni kívánt, jövőbeli állapotot, a "Kell"-t, miközben a "Volt"-ból meríti, csak a jelenből, a "Van"-ból vezetheti le - hagyományt dekonstruáló radikalizmusa szükségképpen a hagyomány része. Csapdája az ideológiakritika csapdája: ha minden ideológia (felépítmény), akkor az ezt állító elmélet is csupán egy a sok közül. Ha minden a libidó és az elfojtás eredménye, akkor maga Freud is szimptóma. (Az ugyancsak az Európa kiadásában megjelent, Miben tévedett Freud? szerzője, Richard Webster is ezzel a dörzsölt, de egyszerű hadviseléssel indul csatába hősével szemben.) Freud a kultúrát elfojtásokra épülő, leküzdhetetlen akadálypályának képzeli - csak lesérülni és fennakadni lehetséges. A gyámolításra szoruló, a korlátokra mintmankókra támaszkodó ember elé tűzi a célt, hogy miután kiskorúságának (Kant) nyomorúságától (szorongásaitól, neurózisaitól, komplexusaitól), valamint kimondatlanul és ad absurdum, de következésképp kultúrájától megszabadult, egyfajta emancipatorikus, az ember nembeliségét reprezentáló szocialisztikus vízióban, "transzparens-kommunában" találjon önmagára. Már csak az elfojtandót kell beemelni a képbe, mi mást, mint a szexualitást, és a rendszer működésbe lép. Az Egy illúzió jövője, a Rossz közérzet a kultúrában a foglalatai a freudi filozófiának.
Ha azonban kipreparáljuk az aktivistát, megláthatjuk az analitikust, aki valóban a láthatatlan övezetekbe merészkedett, a leleményes és vakmerő Hermészt. A felfedezőt, aki túlzás nélkül megvetette az alapjait annak a személyiségszerkezetnek és -fogalomnak, amely magában hordja integritását. Ami mindig látszik, csillog és felragyog, az minden bizonnyal Freud
kopernikuszi fordulata,
az "ismerd meg önmagadat" imperativusának felelevenítése, a felvilágosult racionalizmus filozófiájának hagyománygazdagító továbbgondolása, a schopenhaueri és nietzschei perszonalizmus konzekvenciáinak új tudománnyá formálása és a pszichoanalízisbe torkolló összegzése. Thomas Mann a "természettudománnyá vált romantika" terminusban sűríti Freud vállalkozását. Mann a kozmosz fiát ismeri fel a freudi emberben, a mítoszokban és az elbeszélés szellemében élő alakot, a Janus-arcú archaikust és modernet egyszerre, a sorssal incselkedő hőst, a mindenkori, álomlátó Józsefet. A Totem és tabu, a Mózes elemzéseit az európai kultúra önmegértését katalizáló szövegekként ünnepli - joggal. (Megjegyzendő, hogy bámulata mindenekelőtt a jungi kiterjesztésnek szól.) Mindebben ott a test és a lélek egymásrautaltságát állító humanista arcképe, az individuum önmegváltását hirdető egyházalapító és misszionárius, köpenyében követői és renegátjai, Jung, Adler és Fromm, a freudi létszemléletből elrugaszkodó, az önismeret normatívájából kiinduló, a magát a dialogikus megértésben tételező egyén beláthatatlan felségterületein tovább dolgozó "földmérők".
Freud tehát, aki önálló utakat kereső tanítványait ugyanúgy kiközösítette, ahogyan ezt vele is megtették, továbbgondolható volt, és az ma is. A szimbólumok nyelvét beszélő jungi analízis, az adleri ambicióteória és a frommi egzisztenciálanalízis irányába egyaránt elmozdítható iránytű. Egyoldalúságai ma talán szembetűnőbbek, mint világának saját idejét reveláló igazságai. Említett kritikai akcentusaival feszültségben áll módszerének másik sajátossága, hogy szándékai szerint a lélek feltöretlen ugarán, a senkiföldjén felállított "megfigyelőállomása" adatgyűjtő, leíró és feltáró munkát végez. Miközben a természettudományos gondolkodás törvényfelismerő, rigorózus igényével és tekintélyével lép fel, egyben az emberi történetet pszichoanalitikusan szexualizálja-historizálja, legott kritikailag transzcendálja is, kérdéseinek pozicionáltsága megszabja a válaszok irányát. Koordinátarendszerében a végső vonatkoztatási pontot, a szexualitást kijelölve emberképe jóval szűkösebbnek tűnik, már-már bosszantóan annak. Hobbes mindenki mindenkinek farkasa tétele juthat az eszünkbe, amely Freudnál transzfabulálódik, mindenki mindenkinek vágykielégítő tárgya és eszköze. Olykor nem látszik más, mint a vegetatív szexuális ösztönök elvi szabadsága egyfelől és a rabiga, a kultúra praxisa másfelől. "Antropológiai szolipszizmus", mondja a pszichoanalízisre Erwin Strauss. Mindazonáltal egy pillanatra sem tekinthetünk el a ténytől, amely alatt Freud "mozdulatát" értjük, a tudat alatt húzódó tárnák felé vezető csapóajtók felnyitását, s azt, hogy a megnyílt mélységek már soha be nem deszkázhatók.
Jánossy Lajos
Európa Könyvkiadó, 2003, 857 oldal, 4000 Ft
