Zene

Smárton Trió+1: Smárton Trió+1Gelka: Less Is More Cadic: Basic

Az egyébként is beszédes nevű Basin City egyszerűen csak Bűnvárossá változott Frank Miller alkotó képzeletében, ahol a körülmények valóban elengedhetetlenné teszik a címben szereplő imperatívusz betartását - itt minden megtörténhet és szükségszerűen meg is történik; persze, mindezt már jól tudjuk a Rodriguez-féle film bemutatása, illetve a korábbi három, magyarul megjelent kötet óta.

Valamiképp a Pécs 2010 programsorozat felvezető rendezvényének tekintik a Kis Varsó kiállítását a Hattyúházban, és ez legalább biztos, mert megnyílt, a Bauhaust és a Nyolcakat még csak reméljük.

Állok az Aston Martinommal a Times Square-en, a Broadway és a Seventh Avenue között, a kora délutáni dugóban, a rádióban hardcore szól. Hirtelen elvesztem a fejem: megelégelve a várakozást, a dugóban várakozók közé hajtok padlógázzal, majd fel a járdára, néhány járókelőt a szélvédőmre kenve. Négy rendőrautó ered a nyomomba, de addig bolyongok, míg el nem tűnik a kétcsillagos körözés. Ha olyanom van, kicsit kiszállok még az autómból, ökölharcba keveredem néhány várospolgárral, vagy szimplán üldözőbe veszek néhány titkárnőt a baseballütőmmel. Levezetem a stresszt.

"Hogy boldogok-e errefelé az emberek? Halovány fogalmam sincsen." Ezekkel a szavakkal kezdődik Cserna-Szabó András hatodik kötete, a Puszibolt. "Ez a könyv a boldogságról szól" - olvasható a fülszövegen is. Ki tudja? Végül is minden könyv a boldogságról - vagy éppen annak hiányáról - szól.

A rendőröknek is lakniuk kell valahol. Ebből a kétségtelen tényből már számos izgalmas mozidarab született, és közülük nem egy állította: a New York-i rendőr, szemben például a brooklyni pékekkel vagy más céhek jeles képviselőivel, a műszak után nem olvad bele a tájba.

Gyönyörű. Nem az, hogy csinos a borító, és találtak egy tisztességes betűtípust (sok, szívemnek kedves periodikánál már ez is előrelépés lenne), hanem, hogy a tördelők mintegy alkotótársként szerepelnek minden szövegnél, és profi munkával kialakítottak egy változatos, de mindig már messziről felismerhető arculatot.

Róma sosem lesz out, olyanynyira, hogy nemrég az amerikai Steven Saylor (lásd vele készült interjúnkat: MaNcs, 2007. június 14.) Gordianus nevű ókori magándekása révén egyenesen arra vállalkozott, hogy mintegy utólag teremtse meg az urbsban az antik bűnregény világát.

Az amerikai, power/thrash metalban remeklő Nevermore tizenhét éve létezik, jelentős részt érthető és hangos sikerek közt: nagy rajongótábor szerte a világon, világ körüli turnék, hét kiadott lemez. Ennek ellenére a zenekar eleddig egyetlen élő felvétellel sem rukkolt elő, pedig 2008-ban az ember hajlamos azt hinni, hogy ilyesmi már egyetlen komolyabb amerikai zenekarról sem mondható el.

Hogy lehet egy gimnazistával megértetni, mi (volt) a fasizmus? Ezen a módszertani kérdésen töpreng a jó fej történelemtanár, Ben Ross, miután osztályát hidegen hagyja a holokauszt borzalmait bemutató dokumentumfilm. Mivel szereti a kihívásokat, elhatározza, hogy az "aki nem tudja, az tanítja" elvét megfordítva nem tanítani fogja a fasizmust, hanem megvalósítani az osztályon belül, persze csak ideiglenesen és pedagógiai célzattal.

Az 1991-ben elkezdett bootleg-sorozatról hamar kiderült, hogy itt nem csupán az elszánt rajongóknak szóló kuriózumok csokorba gyűjtéséről, a történeti érdeklődés kielégítéséről, de a Dylan-életmű kiszélesedéséről is szó van, olyan szerzeményekkel, amelyek önmagukban is megállják a helyüket. A széria nyolcadik darabja, a dupla lemezes Tell Tale Signs 27 dala az 1989 és 2006 között született kiadatlan számokból, koncertfelvételekből, áthangszerelt változatokból ad válogatást, mindezt persze nem kronologikusan. A korszaknyitó Oh, Mercy album olyan remekműveket szállít, mint az Everything Is Broken és a Most Of The Time variációi vagy a Ring Them Bells remek koncertfelvétele 1993-ból, míg az idáig kiadatlan Series Of Dream ráolvasásszerű, recitáló énekével a korai Dylan-balladákat idézi.

Kiüresedés felé rohanó világunkban létezik egy mesébe illő hely, ahol az emberek még mindig udvariasan köszönnek, számon tartják a másik hogylétét, segítik és támogatják egymást. A szeretet eme varázsos kis szigete nem más, mint egy prágai élelmiszerbolt hátsó részén meghúzódó üvegvisszaváltó - Jan Sverák filmjében legalábbis ez a helyzet.

A School Of Seven Bellst (ez ugye egy hírneves zsebtolvajiskola neve - tessenek elképzelni egy ezúttal gyakorlóterepként szolgáló kabátot, telerakva apró csengettyűkkel) tavaly hozta tető alá Benjamin Curtis, a Secret Machines nevű szintúgy izgalmas zenekar gitárosa, miután 2007 elején faképnél hagyta társait. Hamarosan csatlakozott hozzá az egyszerre szemrevaló és varázslatos hangú ikerpár: Alejandra és Claudia Deheza, a 2005-ig regnáló On! Air! Library! nevű formáció vokalistái. - minek -

Nagyon nagy közhely, hogy vannak olyan zenék, amelyekhez hangulat kell, de ez a Bohren & Der Club Of Gore esetében abszolúte megállja a helyét, hiszen a Ruhr-vidékről - emlékezzünk csak, milyen ordas metálzenekarok jöttek onnan - származó kvartett kíméletlen noir jazz lemezei körülbelül annyira barátságosak a gyanútlan hallgatóval szemben, mint a zeneileg teljesen más csapáson mozgó, attitűdben viszont igencsak hasonló amerikai Neurosis anyagai. Ha a Bohren zenéjét a zenekart nem ismerőknek szeretnénk leírni, keresve sem találhatnánk jobb párhuzamot ennél - tudniillik a Bohren olyan, mintha a Neurosis tagjai nekiállnának dzsesszt játszani -, talán csak a saját definíciójuk jobb, ami így szól: "lassú dzsesszballadák, a Black Sabbath-féle doom és az Autopsy pokoli fúziója". Tökéletes. - vincze -