Dupla lemezes kiadás, baromi igényes külsõ, több mint négyórányi zene (egy teljes, kétórás koncert és még tizenkét felvételnyi mazsolázás különbözõ fesztiválfellépésekrõl, na meg tonnányi videoklip), interjú Warrel Dane-nel, az énekessel (noha ez inkább csak a rend kedvéért lehet a lemezen - a határtalan izgalmak miatt legalábbis biztosan nem) és egy informatív füzet. Látszólag tehát egy végtelenül profi, minden igényt kielégítõ DVD-rõl van szó. Pedig nem.
Adott százhúsz percnyi koncertfelvétel Németországból - és úgy éljek, nincs egyetlen alkalom sem, hogy a kamera három másodpercnél többet idõzzön valamin (kilencven százalékban ráadásul szuperközeliben egy fél arcon vagy egy gitárnyakon). Oké, ez így marha jól reprezentálja a Nevermore zenéjébõl áradó energiát és azt a káoszt, amit kevés zenekar tud elõidézni a színpadon - mondjuk egy videoklip esetében. De két órába már csak bele kéne férnie egy-két színpadképnek, meg mondjuk hatvan soványka másodpercnek arra, hogy a dobos vagy a gitáros játékába feledkezzünk, végignézzünk egy szólót vagy bármi hasonlót. Ezek azok a dolgok ugyanis, ami miatt az ember rászán pár órát az életébõl egy koncertfilmre. Illetve szóba jöhet még a koncerthangzás is - azt meg a világ egyik leghíresebb producere, Andy Sneap barmolta el: olyan steril, hogy a legtöbb együttes stúdiólemezen is elkerülné.
EMI, 2008
** és fél
