dvd - NEVERMORE: THE YEAR OF THE VOYAGER

  • Kovács Bálint
  • 2008. december 11.

Zene

Az amerikai, power/thrash metalban remeklő Nevermore tizenhét éve létezik, jelentős részt érthető és hangos sikerek közt: nagy rajongótábor szerte a világon, világ körüli turnék, hét kiadott lemez. Ennek ellenére a zenekar eleddig egyetlen élő felvétellel sem rukkolt elő, pedig 2008-ban az ember hajlamos azt hinni, hogy ilyesmi már egyetlen komolyabb amerikai zenekarról sem mondható el.
Az amerikai, power/thrash metalban remeklõ Nevermore tizenhét éve létezik, jelentõs részt érthetõ és hangos sikerek közt: nagy rajongótábor szerte a világon, világ körüli turnék, hét kiadott lemez. Ennek ellenére a zenekar eleddig egyetlen élõ felvétellel sem rukkolt elõ, pedig 2008-ban az ember hajlamos azt hinni, hogy ilyesmi már egyetlen komolyabb amerikai zenekarról sem mondható el. Hasonlóképp vélekedhettek a seattle-i zenészek is - és beleadtak apait-anyait, hogy megszülessen a Year Of The Voyager.

Dupla lemezes kiadás, baromi igényes külsõ, több mint négyórányi zene (egy teljes, kétórás koncert és még tizenkét felvételnyi mazsolázás különbözõ fesztiválfellépésekrõl, na meg tonnányi videoklip), interjú Warrel Dane-nel, az énekessel (noha ez inkább csak a rend kedvéért lehet a lemezen - a határtalan izgalmak miatt legalábbis biztosan nem) és egy informatív füzet. Látszólag tehát egy végtelenül profi, minden igényt kielégítõ DVD-rõl van szó. Pedig nem.

Adott százhúsz percnyi koncertfelvétel Németországból - és úgy éljek, nincs egyetlen alkalom sem, hogy a kamera három másodpercnél többet idõzzön valamin (kilencven százalékban ráadásul szuperközeliben egy fél arcon vagy egy gitárnyakon). Oké, ez így marha jól reprezentálja a Nevermore zenéjébõl áradó energiát és azt a káoszt, amit kevés zenekar tud elõidézni a színpadon - mondjuk egy videoklip esetében. De két órába már csak bele kéne férnie egy-két színpadképnek, meg mondjuk hatvan soványka másodpercnek arra, hogy a dobos vagy a gitáros játékába feledkezzünk, végignézzünk egy szólót vagy bármi hasonlót. Ezek azok a dolgok ugyanis, ami miatt az ember rászán pár órát az életébõl egy koncertfilmre. Illetve szóba jöhet még a koncerthangzás is - azt meg a világ egyik leghíresebb producere, Andy Sneap barmolta el: olyan steril, hogy a legtöbb együttes stúdiólemezen is elkerülné.

EMI, 2008

** és fél

Figyelmébe ajánljuk

Jön a bolond!

  • - turcsányi -

William McKinley-vel jól elbánt Hollywood. Az Egyesült Államok 25. elnöke mind ez idáig az egyetlen, aki merénylet áldozataként négy elhunyt potus közül nem kapott játékfilmet, de még csak egy részletet, epizódot sem.

Út a féktelenbe

Már a Lumière testvérek egyik első filmfelvételén, 1895-ben is egy érkező vonat látványa rémisztette halálra a párizsi közönséget.

Cica az istállóban

„Attól, hogy egy kóbor macska a Spanyol Lovasiskola istállójában szüli meg a kiscicáit, még nem lesznek lipicaiak” – imigyen szólt egy névtelen kommentelő a film rendezőjének honosítási ügyét olvasva.

A hegyek hangja

„Ez a zene nem arra való, hogy hallgassuk, hanem arra, hogy táncoljunk rá” – magyarázza a film – eredeti címén, a Sirāt – egyik szereplője a sivatagi rave-partyban eltűnt lánya után kutató Luisnak (Sergi López) a film magját alkotó technozene értelmét. Az apa fiával, Estebannal (Bruno Núñez Arjona) és kutyájukkal, Pipával érkezik a marokkói sivatag közepén rendezett illegális rave-fesztiválra, hogy elszántan, de teljesen felkészületlenül előkerítse Mart.

A jóság hímpora

Krasznahorkai László első poszt-Nobel-regénye játékos, bonyolult, színpompás mű. Főszereplője egy múzeumi lepketudós, entomológus (azaz a rovartan szakértője), akit váratlanul egy bonyolult elméleti problémával keres meg a munkájában elakadt író, bizonyos Krasznahorkai László, aki kísértetiesen emlékeztet a nyilvános fellépésekből és megnyilatkozásokból ismert Krasznahorkai Lászlóra.