Tavaly volt 30 éve, hogy bemutatták a Forrest Gumpot, amelyet méltán emlegetnek minden idők egyik legszélesebb körben kedvelt filmjeként – egy szívhezszóló, aranyos alkotásról van szó, melynek főszerepét Hollywood legkedvesebb embere alakítja.
Hosszú ideig csak azok haragudtak az Egyesült Államok 20. századi történetének második felén átbukfencező Gumpra, akiknek nem vette be a gyomra, hogy az minden idők egyik legerősebb Oscar-mezőnyében lett a Legjobb film, többek között a Ponyvaregényt és A remény rabjait is beelőzve, illetve további 5 Oscart begyűjtve. Az elmúlt években azonban mintha sok más, korábban univerzálisan kedvelt filmhez hasonlóan ennek a megítélése is átalakult volna. Az Indiewire 2019-ben, a 25 éves évforduló alakalmából „Egy rossz film, ami az idővel csak még rosszabbá válik” címmel emlékezett meg róla, a The Guardian pedig a tavalyi, 30. jubileum alkalmával úgy jellemezte, mint „egy elképesztően népszerű film, amely könnyed maradt, mint egy tollpihe”.
Ezen kritikus cikkek szerint a Forrest Gump nem sokkal több egy republikánus propagandafilmnél, ami valójában arról szól, hogy az egyszerű fehér ember és az általa képviselt hagyományos, családi értékek mindent és mindenkit legyőznek. Kritizálták emellett a film giccses hangvételét, azt, hogy a hippiktől a politikai aktivistákig mindenkiből gúnyt űz, vagy hogy túlzottan leegyszerűsítve mutat be komplex történelmi eseményeket.
A kritikák ellenére azonban a közönség még mindig odáig van érte: az alkotás világszinten több mint 670 millió dolláros bevételt hozott, ami egy romantikus-történelmi drámához – sőt, bármilyen drámához – képest még ma is megsüvegelendő lenne, az IMDb közönségszavazatai szerint pedig a Forrest Gump még mindig minden idők 11. legjobb filmje. A nagy siker hatására hamar felmerült a folytatás ötlete is – főleg, hogy a film Winston Groom 1986-os regényén alapult, Groom pedig 1995-ben Gump and Co. címmel megírta a történet második részét is. Alapanyag tehát lett volna, ahogy alkotói szándék is, de aztán 2001. szeptember 11. tragédiája elsodorta a projektet – mindezt ebben a korábbi cikkünkben mutattuk be.
30 évvel a film bemutatója után azonban ismét összeállt a Forrest Gump alkotógárdája: Robert Zemeckis rendező, Eric Roth forgatókönyvíró, Don Burgess operatőr, Alan Silvestri zeneszerző, és persze a két főszereplő, Tom Hanks és Robin Wright is. Az általuk összehozott és tavaly bemutatott Itt viszont gyakorlatilag hangtalanul tűnt el a süllyesztőben: egyetlen komolyabb díjra se jelölték, világszinten elért 15 millió dolláros bevétele pedig 9-cel kevesebb annál, mint amit a Forrest Gump csak a bemutatkozó hétvégéjén elért a tengerentúlon.
A film Richard McGuire úttörőnek tartott 2014-es képregényén alapszik (erről szóló kritikánk ide kattintva olvasható), és a Forrest Gumphoz hasonlóan azt mutatja be, hogy a történelem és az idő változása milyen hatással van az emberre. Nem lineáris szerkezete egészen a dinók koráig megy vissza, majd ide-oda ugrásokkal jut el a máig. Közben szinte végig egyetlen házban (vagy amíg az meg nem épül, annak helyén) vagyunk, ahol emberek és családok, sorsok és tragédiák követik egymást. A zárt helyszín miatt sokszor olyan érzés, mintha nem is filmet, hanem színházi közvetítést néznénk. Ekkor töri meg az illúziót Zemeckis egyik fő rendezői újítása: a kép többször panelekre oszlik, amelyek önálló életre kelve mesélnek tovább egy-egy másik történetszálat. Így előfordul, hogy a 70-es években játszódó sztoriba egy apró kivágáson keresztül bekúszik a múlt, vagy épp a jövő.
Mindez remekül hangzik, és tényleg érzékletesen mutatja be, hogyan rétegződnek egymásra a családi történetek és traumák, hogyan felelget egymásra a múlt és a jelen. A probléma az, hogy ez a széttagoltság a nézői élményt is darabokra töri: a film rengeteg szereplőt és idősíkot mozgat, így mire megszoknánk, hogy pontosan hol vagyunk és kit látunk, már érkezik is egy teljesen más történetszál.
Az egyes történetek egyszerűen képtelenek fölépülni és akkorára nőni, hogy valóban hatással legyenek ránk, de mintha nem is az lett volna a cél, hogy Zemeckis 5-10 mikrotörténetet elmondjon – ő a Forrest Gumphoz hasonlóan egyetlen nagy mesét akart elénk tárni Amerikáról és annak polgárairól. Csak míg a Forrest Gumpban ennek a mellékszereplők és a történelmi események estek áldozatul – melyek, mint a fentebb emlegetett kritikák is kiemelik, sokszor vázlatosak és paródiaszerűek maradtak –, addig itt a sok kis dráma nem kap elég helyet. Olyan érzés, mintha egyfajta Frankenstein-filmet néznénk, mely csak nem akar életre kelni.
Pedig ha megkapták volna a kellő időt és teret, ezek a figurák is képesek lettek volna elcipelni a filmet a hátukon. A film középpontjában álló ház a filmben az amerikai családi otthon egyfajta szimbólumává lesz –első lakói a repülésért rajongó John Harter és felesége, majd él itt bohém feltaláló, aki a pihenőfoteljével válik sikeressé, vagy egy családanya, aki stroke következtében lebénul. Habár a Forrest Gump-párhuzam miatt Tom Hanks és Robin Wright karakterét állították a marketing középpontjába (ők szerepelnek a film hivatalos poszterén is), az ő történetszáluk pont a kevésbé izgalmasak vagy érdekesek közé tartozik. Egyedül talán annyi különleges bennük, hogy digitális technológiával megfiatalították arcukat.
És hogy a mára sokak álltak idejétmúltnak tekintett Forrest Gump gondolatisága hogyan köszön vissza az Ittben? Felemás módon. Az 1994-es klasszikus szelleme azért ott van benne: hétköznapi embereket látunk, akik semmi mást nem szeretnének, mint boldogulni, szeretni, gyereket nevelni, csak épp a spanyolnáthajárvány vagy a rendőri túlkapások ezt nem engedik. Forrest Gump komédiába illően ott volt minden fontos eseménynél a Watergate-ügytől kezdve Vietnámon át Elvis felemelkedéséig, az Itt főhősei viszont inkább igyekeznek kimaradni a nagy eseményekből, hogy saját családjukra koncentráljanak. Zemeckis új filmjébe némi társadalomkritikát is csempészett, így nehéz lenne jobboldali propagandának minősíteni annak ellenére, hogy ez is a konzervatív értékeket, a család fontosságát hangsúlyozza. Inkább egyfajta középutas, se ilyen-se olyan film lett.
A Forrest Gump ellen utólag feltámadó ellenszenvet és az Itt sikertelenségét részben az is magyarázhatja, hogy míg a 90-es években hőssé válhatott egy jószándékú, ám kissé korlátolt értelmű figura pusztán azért, mert a körülötte zajló csetepaté ellenére ő csak a szeretteire koncentrál, ma már nehéz ugyanezt elképzelni. Nehéz ugyanis rajongani egy olyan figuráért, aki minden megpróbáltatáson egy vállrándítással túllép, és nem lázad fel akkor sem, ha a kormánya egy felesleges háborúba küldi. A közönség és a kritikusok egyre inkább elvárják a filmektől, hogy állást foglaljanak, vagy legalábbis közvetítsenek valamilyen értékrendet – miközben Forrest Gump karaktere épp azért volt zseniális főhős, hogy egy semleges szemlélőn keresztül lehessen bemutatni az amerikai társadalmat feszítő konfliktusokat. Az Itt 10 évvel ezelőtt minden bizonyára sokkal nagyobb feltűnést keltett volna – de ma már szinte semmilyen súlya nincs.
Az Itt magyar bemutatójáról egyelőre nincs hír, de angolul több streamingfelületen, például az Apple TV+-on vagy az Amazon Prime-on is elérhető. Nem hivatalos magyar felirat viszont készült hozzá Parahill jóvoltából.
