Zene

A minap vetítettek két filmet az Örökmozgóban. Volt már ilyen, azért mozi. Az utánuk zajló beszélgetés viszont a dokumentumfilm etikájáról és hatásáról szóló kérdéseket vetett fel.

Egy New York-i zsidó leszbikus pár filmet készített megismerkedésük történetéről és közös életük egy-egy kitüntetett epizódjáról. Ez került a IV. magyar meleg és leszbikus fesztivál zsidó "blokkjába". Hogy milyen is zsidó leszbikusnak (vagy leszbikus zsidónak) lenni, nálunk még rejtetten is alig létező kérdés. Nem azért, mintha nem léteznének "alanyai", hanem mert egyfelől épp elég rágódnivalót ad a zsidó, illetve leszbikus identitás vagy identitásperspektíva önmagában is; másfelől ahhoz, hogy két eltérő természetű közösséghez való tartozás kölcsönhatása, konfliktusa, egymást erősítése vagy épp felforgatása egyáltalán téma lehessen (filmen és a valóságban), mindkettőt annyira intenzíven és tudatosan kell átélni, ahogyan azt a rendezők teszik.

Dehogy cirkusz! Van ugyan kör alakú porond, hátul kis függöny meg nagy bajszú kikiáltó, de szerencsére nincsenek sem kopott mackók, sem mindig másik, fáradt poénnal előhozakodó zenebohócok. Philippe Decouflé nem porondmester, hanem táncos, aki szereti a cirkuszt. Azt szereti benne, gondolom, hogy sokféle dolog fér egymás mellé, gyakran változhatnak a jelenetek, és az előző szám sosem kötelez arra, mi legyen a következő. Az igazi cirkuszban nem előadás készül, hanem sok kis előadást sorakoztatnak egy porondra, és az már a nagyérdemű publikum dolga, hogy hajlandó-e valamit az elejétől a végéig látni benne. Különben is: a francia koreográfus kontakt táncból, balettből, akrobatikából meg mindenféle másból összegyúrt előadása épp a cirkusz ellentéte. Ott kis dolgokat kell halálos méretűre felhabosítani, itt meg a játék tétje éppen az, hogy elhitessék, nincs tét. Mintha az erőművész az ólomgombócokkal a kezében igyekezne azt füllenteni, hogy ugyan!, papírkönnyű kis izék ezek, nem nagy szám, igazán, szóra sem érdemes! Itt úgy tűnik, mintha minden nagyon könnyen menne; mintha magától értetődő, természetes emberi tulajdonság volna a légiesség, az ötletesség meg az erő. Azt nem mondanám, hogy a mozgás öröme hatja át az előadást: inkább a súlytalanság mindennapisága, a repülés természetessége. A kilenc táncos nem csap nagy faksznit akörül, hogy rá nem vonatkoznak a gravitáció szabályai, és ízületeik helyén jól olajozott gömbcsuklók találhatók. Láttukra az ember kedvet kap, hogy otthon ő is kipróbálja a gumikötélről fejjel lefelé lógást.

XVII. század, Franciaország. Jean-Baptiste Poquelin királyi kedvencként alkothat kénye szerint mint színész, író, rendező, társulatigazgató. Ez érthető, hiszen apja kárpitos volt, ő maga pedig jogot végzett, igaz, azt még nem Moliére néven. A franciák idejekorán untak rá a klasszicista drámákra, a szerző vígjátékai pedig még ma is aktuálisak és éppoly csipkelődők. Nem a társadalmi nyavalyákat ostorozza, annál inkább teszi ezt az egyedi génhibákkal. A köszvény és az álszent után most a balfasz került elő, méghozzá Kaposvárott.

Aki először találkozik Balogh Kálmánnal, és a lemez füzetkéjéből tájékozódik, könnyen megszeppenhet: látható-e majd a fa az erdőtől? Hiszen életrajzi jegyzete, bármily szerény, nem hallgathatta el, hogy az utóbbi húsz évben játszott magyar (Ökrös, Muzsikás, Méta, Téka), délszláv (Zsarátnok), zsidó (Joel Rubin Klezmer Band) népzenét, rockot (Peter Ogi), világzenét (Sultan, Orient Express, Transglobal Underground), klasszikusokat (Budapesti Fesztiválzenekar, Brooklyni Filharmonikusok, Miami Filharmonikusok), s mielőtt megalakította a Balogh Kálmán Gipsy Cimbalom Bandet, majd a Romano Kokalót, Andre Heller Magneten Gipsy Show-jának a zenei rendezője volt. Szóval jogos a két pont: akkor most milyen zenét is játszik Balogh Kálmán...?

Kezdeném azzal, amit nem láttam. Lekéstem a magyar előzenekarokat (Heaven Street Seven, Üllői Úti Fa:k, vagy hogy is írják, mióta major label szerződtette őket). Viszont egészen eddig még olyan főszereplőt sem láttam, aki a színpadon megköszönte volna az előzenekaroknak, hogy emelték az ő fényét. Michael Stipe megtette ezt, amikor a koncert vége felé teljes névvel bemutatta az R.E.M.-turné kisegítő zenészeit, keresztnevükön, meg saját magukat, és külön köszönetet mondott mindhárom előzenekarnak, hogy itt játszottak az este. Erre aztán senki sem ösztökélhette, az ilyesmi vagy jön magától, vagy nem. Szerintem kifejezetten bírta a Heaven Street Seven nevét, meg az Üllőiét is, főleg ha valaki elmagyarázta neki a szépirodalmi, társadalmi és nyelvészeti vonatkozásokat. Nem ragoznám ezt sokáig, csak megjegyezném, hogy a köszönetnyilvánítás gesztusa a normalitását megőrző sztár képébe illik bele, amilyennek Michael Stipe-ot látom. Amihez az is hozzátartozik, hogy a koncert elején két mondattal leállította azt az ürgét, aki piros lézerpöttyel birizgálta őt, ami Amerikában sértésnek számít, meg különben is zavaró lehet munka közben.

Ki ne emlékezne a Magvető Gyorsuló idő című sorozatára, e tipikus szocialista termékre? Szinte újságpapíron, rosszul fűzve jelentek meg a piciny könyvek. Ám zsebre vághatók, metrón, vonaton is könynyedén olvashatók voltak, csupa vérfagylaló társadalomtudományi munka. Azóta nagyot változott a világ, a magyar könyvkiadókat is áthatotta a kapitalizmus. A/5-ös formátumban, a legminőségibb papíron, kemény fedéllel és kötésben jelennek meg a társ. tud. munkák. Isten tudja, miért. Amúgy nem is kapitalista metódus ez, mert a német, angol stb. könyvkiadók az ilyes köteteket még mindig úgy adják ki, ahogyan rég a Magvető is. Itt valaminő komolykodás zajlik, de semmi értelme sincsen. Hacsak nem az ára, forintban.

Azt mondják, az első millió megszerzése kemény dió, főleg ha más vagyonát kell eltulajdonítania a vállalkozó szellemű embernek. Na de hogy ennyire, azért azt nem gondoltam volna.

Milyen lehet, ha hat hosszú börtönév után szabadulva, még egy jót pisálni sincs lehetőségünk sehol, ráadásul otthon vár a család, mégpedig bájos feleségünkkel együtt, ha már a börtön helyett házasságot és többéves külföldi kormánymegbízást hazudtunk? Nyomorult és feszítő érzés, az egyszer biztos, nem csoda, hogy Billy Brown is inkább visszakéreckedne a megszokott falak közé, de már nincs visszaút, menthetetlenül szabad lett. Így hát betér a belvárosi balett-tanfolyamra, és ha már ott van, könnyít mindkét problémáján - az egyiken a mellékhelyiségben, a másikon egy helyi táncosleány elrablásával.

A jó jazzben az a jó, hogy miközben gógyis, tehát szerkesztett zene, nem csak úgy túlél, szájrúl szájra, ősködbe veszve, mint a népzenék, azért mégis érzéki maradt, áttételmentes. Energikus közvetlenséggel göngyöli magába a hallgatóját, és már megy is vele, viszi bele a transzba. Rosszul tűri a kiszámítottan felhasználóbarát machinációkat, minőségét inkább megőrzi a hátoldalon megjelölt időponton is túl.

A közepén kezdem. Paul Simon 1986-ban megjelentetett egy Graceland című albumot, jórészt dél-afrikai közreműködőkkel. Ebből az albumból hétmillió felett ment el, s így az évtized egyik legsikeresebb lemeze lett; egyszersmind a dél-afrikai tradicionális és modern tánczenék is megmutatkozhattak, élen a Ladysmith Black Mambazóval. Más kérdés, hogy a politikai hozadéka pár hónapra beárnyékolta a sikersztorit.

A szerbiai Guca faluban rézfúvós fesztivált rendeznek augusztus végén, épp huszadik éve. Aki arra jár, mintha egy folytatásos Kusturicába csöppent volna, utána hosszabb ideig elvan. Aki nem jár arra, az legalább pótcselekedjék jól: vásároljon rezes lemezeket, egyelőre még felszállóban a kínálat.

Csatlakoznék Seszták Ágneshez: aki teheti, még ma vegye meg e fakóbarna könyvet. Rég született ennyire jó tényfeltáró szakmunka, ezt nem Som Lajos, Zalatnay Cini vagy Végh Antal írta.

"Egyre jobban énekel" - hümmögtek magukba fordulva a tangó-életérzés egész életre elkötelezettjei, amikor megszólalt a rádióban Carlos Gardel hangja, évekkel, sőt tíz évekkel azután, hogy halálos baleset érte egy forgatáson. Nem tudták elhinni, hogy már nem él. Gardel a harmincas években császára volt a tangónak, a bánatos argentin emigráns-keveréknép mély sóhajoktól a fej macho öntudaton támaszkodó fölszegéséig ívelő önképének és önvigasztalásának.