Film: "A cigányok már ilyenek" (Két életben; Csintó)

szerző
Surányi Vera
publikálva
1999/28. (07. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás

A minap vetítettek két filmet az Örökmozgóban. Volt már ilyen, azért mozi. Az utánuk zajló beszélgetés viszont a dokumentumfilm etikájáról és hatásáról szóló kérdéseket vetett fel.

A filmek a Magyar Televízió Háló című műsora számára készültek, le is adták őket többször is. Ez egyike azoknak a riportműsoroknak, amelyekben magát a mindennapi életet filmesítik meg. Ahol "igazi" emberek saját sorsukat "élik" a képernyőn, s mi nézők úgy érezzük, hogy amit látunk, az igaz. Itt nincs manipuláció, hiszen ő mondja el, a saját házában, az ő gyereke sír bele a képernyőbe. Minden igaznak látszik. De csak látszik. Mert a felvétel után a filmrendező végignézi az anyagot. Aztán vágja, szerkeszti - és itt jön a rendezői koncepció, világlátás, véleménysugallás -, vagyis a valódi emberek által elmondott igazi történeteket és helyzeteket tetszőlegesen rövidíti, alakítja, előbbre teszi a később mondottakat, változtat a sorrenden, rövidít a szövegeken, más kontextusba helyezi a megszólalókat. Még az is előfordulhat, hogy az elhangzott mondat ellenkező értelmezést nyer az önkényes szerkesztés folytán. Különösen jellemző ez a rövid idő alatt kevés pénzből készülő riportfilmekre. Bár ez köztudott, mégis előre kellett bocsátanom, hogy értsék, miről beszélek.

Varga Ágota, az élesszemű televíziós rendező, a Háló című "valóságfeltáró" műsor rendszeres munkatársa filmet csinált szegény cigányokról és szegény magyarokról (Törmelékturkálók???). Olyanokról, akiknek nincs munkájuk, viszont sok gyerekük van, és embertelen körülmények között laknak. Ezek a cigányok és nem cigányok egy észak-magyarországi város szeméttelepén kurkászva próbálják megtalálni a betevőt. Bűzös, rothadó szemétben keresgélnek és találnak, néha "kincseket" - bármit, ami eladható, megehető, használható. Empátia érződik a filmből. Szívünk összeszorul a méltóságukból kivetkőzött emberek láttán, és óhatatlanul arra gondolunk, mit lehetne tenni, hogy ez ne így legyen.

Ugyanez a rendező készített két másik filmet is cigányokról és nem cigányokról (Két életben; Csintó). Az egyikben egy milliomos cigánycsalád esküvőt tart. Van ott minden, hatalmas villa, úszómedence, tűzijáték, rózsaszín nyoszolyólányok, arannyal borított kövér romák. A másik filmben a helyi vajda ötvenéves születésnapját ünnepli, itt is úszómedence, emeletes háznyi torta, whisky. Meghívja barátait és a tévét, lássa csak a világ, milyen jól megy nekünk! A vajda fia vendégeit közismert alvilági figurákként mutatja be büszkén a kamerának. Tudják, hogy ott a televízió, még ha azt nem sejtik is, milyen hatást vált majd ki fényűző összejövetelük a nézőkből. Egyik film szereplői sem látták a felvételeket, mielőtt a Magyar Televízió műsorra tűzte őket. Ha látták volna, nyilván ők is észreveszik, amit mindenki. Ellenszenves, nagyhangú, ordenáré "nagymenők", akik számára nincs törvény, csak a maguké, akik megszerzik, ami kell, ha másként nem megy, erőszakkal. E két filmet vetítették az Örökmozgóban.

Az elszántak - talán harmincan - maradtak ott beszélgetni a rendezővel. Kezdődött arról, hogyan volt képes a rendező ezeket a "leleplező" filmeket megcsinálni a gyanútlan alanyokról. Azt mondta, többen számon kérték rajta, miért nem csinál már filmet gazdagokról is. Hogy a kívánságnak eleget tegyen, szervezkedett egy kicsit, ehhez a televízió is partner volt. Egyik helyre meghívták, a másikról fülest kapott, hogy lesz egy ilyen muri.

A filmek egy nem közismert világról tudósítanak. Gazdag cigányok, kivált alvilági kapcsolataikkal együtt, nemigen kerültek még képernyőre. A vendégsereg meglepő nyíltan és lazán lejt el a kamera előtt. Jól érzi magát. Adás után egyik kollégája - a téma veszélyességére, különösen a vajda születésnapi bulijára utalva, ahol a nem cigány alvilág és neves showsztárok is megjelentek - meg is kérdezte a rendezőt: te még élsz?

Készültek régen is leleplező dokumentumfilmek. Botrányt is kavartak. Be is tiltották őket, gondoljunk csak Ember Judit, Gazdag Gyula vagy Dárday István társadalomkritikus, olykor szatirikus dokumentumfilmjeire vagy Schiffer Pálnak a cigányok sorsát feltáró munkáira, a Mit csinálnak a cigánygyerekek?-re és a Fekete vonatra. Csakhogy azok arról szóltak, hogy a hatalmon néha lehet röhögni, lehet belelátni, lehet másként gondolkodni, lehet olyan jelenségről is beszélni, amit a média elhallgat, aminek nyilvánosságra hozatala kényelmetlen a hivatalos politika számára. A vetítések után akkor is összegyűltünk beszélgetni, mindenki ismert mindenkit, még ha a rendszerváltás után rájöttünk is, hogy talán mégsem ismertük egymást annyira, mint ezt akkor hittük. Ám ezek a filmek akkor keményen ásták-rágták a rendszert, ami végül megbukott.

De miről szólnak ezek a mostaniak? A szereplők túlnyomó többsége cigány. Egy három éve készült felmérés szerint arra a megállapításra, hogy a "bűnözési hajlam a cigányok vérében van", a megkérdezettek 67 százaléka igennel voksolt (A kisebbségekből álló társadalom konfliktusai, Juhász Gyula Tanárképző Főiskola, Soros Alapítvány, Szeged, 1998). Az MTV odadobja a két filmet a tévé milliós közönsége elé. Nem lehet nem feltenni a kérdést: vajon milyen hatást keltettek ezek egy olyan országban, ahol a lakosság jelentős része előítéletesen gondolkodik a cigányságról és más kisebbségekről? Valószínűleg sem a rendező, sem a műsorszerkesztő nem gondolkozott el azon, hogy vajon ezek a művek nem éppen fokozzák-e az előítéleteket. ´k "merészen" megmutatták, mi van ebben a társadalomban. "Hősiesen" bemerészkedtek a gazdagok közé. Az, hogy az ábrázolt kép a cigányságnak igencsak szűk rétegére vonatkozik, nem derült ki. Az alkotókat ez nem érdekelte. Kétségkívül pikáns és blikkfangos filmek készültek, s még azok is beszéltek róluk, akik nem látták őket.

A moziban folytatott beszélgetés során a rendező, bár előrebocsátotta, hogy nem kenyere a szó, mégis rákényszerült, hogy beszéljen. De nem a maffiáról, hanem a cigányokról és azok gazdagságáról volt szó. Egy kérdésre azt találta mondani: a cigányok moráljában benne van a lopás. Alá is támasztotta egy gyermekkori élményével. Nagyanyja vidéken használtruha-eladással foglalkozott, és gyakran észrevette, hogy a cigányok ellopják tőle a ruhákat. Nem tette szóvá, nem is haragudott rájuk, hiszen a vérükben van, nem tehetnek róla! A gyermekkori élmény hatására a rendezőnek ma az a véleménye, hogy a magyar társadalom is jobban tenné, ha elfogadná: a cigányok már ilyenek. Akkor kevesebb lenne a konfliktus velük.

Az ilyen nézetek hamar rendszerré állnak össze, s következményeik jól ismertek. Közhelyes lehet felhívni a figyelmet a médiában elhangzó vagy látható művek alkotóinak felelősségére. Mégis meg kell tenni, már csak azért is, mert a moziban hozzászólók ősi cigány hagyományokra és népmesei forrásokra való hivatkozásokkal erősítették meg a rendezői elképzelést - és persze az említett felmérés érvényességét. De mit akarunk mi, műsorszerkesztők, rendezők, újságírók, médiában dolgozók, közszereplők? Az előítéletek megerősödését, vagy pedig olyan országban szeretnénk élni, ahol nem kell attól tartani, hogy ránk is sor kerülhet?

Surányi Vera

szerző
Surányi Vera
publikálva
1999/28. (07. 15.)
Twitter megosztások száma
Google +1
Egyéb megosztás
Cimkék:
Ezt már olvasta?

Legfrissebb Narancs

„Nem kérünk bocsánatot”
Interjú „Tibi atyával”
Interjú Palkovics Lászlóval
Mi lesz az MTA-intézetekkel?
Évadnyitó melléklet
Jordán Adél, Carly Wijs, Pintér Béla színháza
Tartalomjegyzék Legfrissebb Narancs

best of Narancs

Narancs vélemény

Kultúra

még több Kultúra...