Zene

A zsidók a világtörténelem csövesei - fogalmazta meg önmagának és olvasóinak Kőbányai János, a Múlt és Jövő folyóirat és kiadó vezetője több mint két évtizede, hogyan jutott el a beatszociográfiától a zsidó kultúráig. Röhrig Gézának, a kiadó régi szerzőjének a verseiben hasonlóképpen jelen van e kettős érzékenység a zsidók és az elesettek, a hajléktalanok és hontalanok iránt. Röhrig lírájában és korábbi prózakötetében, A Rebbe tollatépett papagája képzelt haszid történeteiben az ultima ratio a transzcendencia világában rejlik: csak abba kapaszkodhat minden halandó, akkor is, ha alázatosan veszi tudomásul sorsát, és akkor is, ha perel a világmindenség urával. A zsidóság egyszerre tényszerű, történelmi élményanyag, másrészt metafora, a bizonytalan létnek struktúrát kínáló rendszer.

Egy ma már szociológiai közhelynek ható tézis genuin gondolata, egyetlen hasonlat forrásjelölés nélküli átvétele jelenti a plágiumvád alapját, melynek a szerző e "tényirodalmi" regényében utánajár - s kutatásai folyamán sokkal messzebbre jut, mint várnánk, vagy mint ő maga tervezte volna.

A két Lotti után itt a két Leto vagy éppenséggel három, noha egyesek szerint egy is bőven elég. Jaco Van Dormael nyilván nem tartozik ezek közé, hiszen többemberes feladatot bízott a rocksztárként nálunk is méltán közismert színészre.

A kanadai társaság a kultuszzenekarok prototípusa. Egyrészt megkérdőjelezhetetlenül úttörője volt az indusztriális zenének, olyan arcokat nyerve meg ezzel a műfajnak, mint például Trent Reznor, másrészt meg a kilencvenes évek közepén pont annyi ideig volt haragban egymással a hangkollázsokat pakolgató cEvin Key (polgári nevén Kevin William Crompton) és a frontember Nivek Ogre (Kevin Graham Oglivie), hogy komoly igény teremtődjön a zenekarra.

Hogy ez a hét se teljen hangzatos műfajmegjelölés vagy kedvenc műszavunkkal szubzsáneri okoskodás nélkül: íme, egy tartan noir. Vagyis olyan kemény(kedő) krimi, hard-boiled csecsebecse, melynek egyik megkülönböztető eleme a szerző és/vagy a szerzett felek büszkén vállalt skótsága.

Ez volt az egyik olyan zenekar a Szigeten, amelyért érdemesnek tűnhetett napijegyet venni, hiszen annak ellenére, hogy a frissnek számító tavalyi The Resistance album megint bebizonyította, hogy a jószerivel tejfölösszájúan összebindzsizett csúcslemezt, az Origin Of Symmetryt még mindig képtelenek megfejelni ezek a szimpatikus angolok, a Muse legalább sem tavaly, sem a megelőző években nem játszott a Szigeten (2002-ben léptek fel itt). Három éve jártak utoljára Budapesten egy meglehetősen erőtlenre sikeredett sportarénás koncert erejéig - az akkori, vélhetően a gyér érdeklődésnek betudható, hangulattalan előadást kiválóan lehetett volna most kompenzálni ezzel a főhelyes fellépéssel, ahol simán összejött pár tízezer ember. A kompenzáció nem jött össze, és ami az igazán szomorú, erről egyáltalán nem a Muse tagjai tehetnek.

Több zenerajongó ismerősöm nem tud mit kezdeni a New Pornographersszel, és én megértem őket. Na nem mintha valami értelmezhetetlen lila ködről volna szó.

Ott kellett volna abbahagyni, annál az egyszerre feszült és életszerűségével tüntető jelenetnél, melyben a metrókocsiban kéregető kétes egzisztencia különösebb ok nélkül alaposan képen töröl egy zavartan stírölő kispolgárt. A pofonban nagyjából annyi van, hogy bánjad a magad dolgát, de az is lehet, hogy ez már maga a fentről jövő üzenet - Patrice Chéreau-nál sosem lehet tudni.

A grúz-orosz író Fandorin nevű főhőse Az államtanácsos (Dosztojevszkij Ördögökjének amolyan lektűrös verziójában) és később A koronázás című történelmi bűnregényekben befejezte állami karrierjét, és a megoldhatatlan konfliktusok elől (például hogyan egyeztethető össze a morál a cár, egyáltalán a hatalom szolgálatával, van-e, és ha igen, milyen lesz vajon Oroszország jövője) a magánéletbe menekült. El is költözött Oroszhonból; Párizsba, Amerikába tette át székhelyét.

A brooklyni, jelenleg éppen kvintettként üzemelő Yeasayer kétszer már bizonyította, hogy tud jó és izgalmas lemezeket csinálni. Most azt is megmutatta, hogy baromi jól szólal meg a színpadon - minden értelemben.

Hogyan hat a kócos, fegyelmet nem ismerő ifjúsági lázadás a szegedi Dóm tér rendezett, ünnepien kifésült, érett korú közegében? Klasszikussá patinásodik-e az immár 43 éves rockmusical? Elegendő-e vajon a musicalszínészet a Hair előadásához? Ezeket a kérdéseket forgathatta a fejében a néző Bagó Bertalan formás, ügyesen kivitelezett s amúgy döntően Milos Forman filmjére támaszkodó rendezése láttán, melynek ütemesen pergetett kétórás játékideje végtére mégis jócskán felemás érzéseket ébresztett az ismerős dallamok nívós felidézésén túl egyéb elvárásokat is támasztó jegytulajdonosban.

Régen láttam már ennyire érzékeny és ennyire nyomasztó filmet. Sok töprengenivalót ad az időfelbontásos szerkezettel, a múlt és egy lehetséges jövő, a valóság és képzelet határának folyamatos átlépésével, a látszólag nyitott befejezéssel, a különböző olvasatokkal, s egyáltalán a végső kérdések - élet és halál, a megváltás és az újrakezdés lehetősége - feltevésével. Elszoktunk már attól, hogy ilyesmivel cseszegessenek minket a moziban.

Van egy jelenet ebben a filmben: az ellen elől lélekszakadva iszkoló hősök egyszer csak egy sziklaszirt peremén találják magukat, a mélyben lenn valami víz, tán egy patak, na jó, gyors folyású, nagy esésű hegyi folyó habzik, nyaldossa partját. A hősök visszahőkölnek, eljött hát a döntő pillanat, most szét lehetne rúgni - alkotóilag - az egész csehót. Mondjuk Michael Fassbender, a menekülők maroknyi csapatának rangidőse egy ilyet szólna: hát négyeljen fel a nyomorult barbár, szaggasson miszlikbe, de én oda akkor sem vetem le magamat, még vizes lesz a ruhám vagy megütöm magam. S akkor a közepén fel lehetne dobni egy magasabb tétet, el lehetne kezdeni egy új filmet. Nos,

Bizonyos kor után az ember (főképp, ha nő) hajlamos azt gondolni, hogy punciügyben nem lehet már meglepni. Női magazinokon és szakkönyveken túl, a Vagina-monológok és mindenféle felszabadult női irodalmi antológiák után a női nemi szerv bizony túlbeszéltnek tűnik. Megvizsgáltuk kívülről és belülről, izgalmi és nyugalmi állapotban, megnéztük, hogyan kell átoperálni, orgazmust csiholni belőle és így tovább. Első ránézésre ez a könyv is egynek tűnik a sokból, amely a lerágott csontból a velőt azért még kiszopogatná.