könyv - VAL MCDERMID: A SZIRÉNEK ÉNEKE

  • - kg -
  • 2010. augusztus 26.

Zene

Hogy ez a hét se teljen hangzatos műfajmegjelölés vagy kedvenc műszavunkkal szubzsáneri okoskodás nélkül: íme, egy tartan noir. Vagyis olyan kemény(kedő) krimi, hard-boiled csecsebecse, melynek egyik megkülönböztető eleme a szerző és/vagy a szerzett felek büszkén vállalt skótsága.
Hogy ez a hét se teljen hangzatos mûfajmegjelölés vagy kedvenc mûszavunkkal szubzsáneri okoskodás nélkül: íme, egy tartan noir. Vagyis olyan kemény(kedõ) krimi, hard-boiled csecsebecse, melynek egyik megkülönböztetõ eleme a szerzõ és/vagy a szerzett felek büszkén vállalt skótsága. Ami Val McDermid gyökereit illeti, egy szavunk sem lehet, a hölgy abszolút jogosult a tagságira, habár már rég éreztük ennyire jogosnak Stephen Leacock híres sorait: "Történetünk kezdetén Skócia északnyugati partjainál vad vihar tombolt. Történetünk szempontjából ennek ugyan csekély jelentõsége van, mert történetünk nem Skócia északnyugati, hanem Anglia délkeleti partjainál játszódik, de azért ott is eléggé rossz idõ volt." Nos, Val McDermid mûve a kitalált észak-angliai Bradfieldben játszódik, s tényleg már csak annyit a mûfaji pingpongról, hogy tartan ide, noir oda, A szirének éneke a sorozatgyilkosos ponyvák értõ körökben nem sokra tartott polcára tartozik. Annak is a gyenge idegzetûek elõl elzárt sorába, mert a Bradfield meleg negyedében garázdálkodó gyilkos a történelmi korok kínvallató eszközeinek gourmand-ja, úgyhogy aki még nem hallott a Júdás-székrõl, az Exeter herceg leányáról vagy a vaginakörtérõl, és van gyomra ezek szemléltetéséhez, annak McDermid az embere. Annak már kevésbé, aki nem csak az emberi test pépesítésérõl vagy a rendõri munkát segítõ pszichológus profilalkotási módszereirõl szeretne behatóbb ismereteket, de a tágabb környezetrõl, a filézõ és a nyomozó technikán túli emberi viszonylatokról is.

McDermid jó stílusban ír, de két kínpadra vonás között a legrövidebb úton közlekedik. Azon a vonalon, melyen a gyilkos ráérõsen naplót vezet, melybõl nemcsak a genitális csonkítások, de sanyarú gyermekkorának részleteire is fény derül.

Fordította: Pálvölgyi Lídia. Ulpius-ház, 2010, 510 oldal, 3499 Ft

**

Figyelmébe ajánljuk

Jens Lekman: Songs for Other People’s Weddings

„Ha valaha szükséged lenne egy idegenre, hogy énekeljen az esküvődön, akkor szólj nekem” énekelte Jens Lekman az első lemezén. A több mint két évtizede megjelent dal persze nem egy apróhirdetés akart lenni eredetileg, hanem az énekes legkedvesebb témájáról, az elérhetetlen szerelemről szólt.

Péterfy-Novák Éva: A Nevers-vágás

A szerző olyannyira nem bízik az olvasóiban, hogy már az első novella előtt, a mottó vagy az ajánlás helyén elmagyarázza, hogyan kell értelmezni a kötet címét, noha a könyv második felében elhelyezett címadó novella elég egyértelműen kifejti, hogy miről is van szó.

Mocskos játszma

  • SzSz

Shane Black farzsebében több mint harminc éve ott lapul a Play Dirty cím – anno a Halálos fegyver folytatásának szánta. Az eredeti forgatókönyv minden bennfentes szerint zseniális volt, sötétebb, mocskosabb, mint a zsarupáros meséje, ám épp ezért a stúdió, a producer és Richard Donner rendező is elutasította. Black viszont szeret ötleteket újrahasznosítani – ennek belátásához elég csak ránézni filmográfiájára –, így amikor jött a lehetőség, hogy Donald E. Westlake Parker-könyveiből készítsen filmet, gyorsan előkapta a régi címet.

33 változat Haydn-koponyára

Négy év után újra, ugyanott, ugyanazon alkotók közreműködésével mutatták be Esterházy Péter darabját; Kovács D. Dániel rendező a korábbitól alig különböző verziót hozott létre. A 2021-es premiert az író halála után közvetlenül tartották meg, így azt a veszteség drámaisága hatotta át, most viszont új szemszögből lehet(ne) megnézni Haydn koponyáját, és rajta keresztül az egyik legönironikusabb magyar szerzőt.

Suede: Antidepressants

A Brett Anderson vezette Suede nem nagyon tud hibázni a visszatérése óta. A 2010-es években készítettek egy ún. színes albumtrilógiát (Bloodsports, 2013; Night Thoughts, 2016; The Blue Hour, 2018), jelen évtizedben pedig megkezdtek egy újabb, ezúttal fekete-fehér háromrészes sorozatot. Ennek első része volt az Autofiction négy évvel ezelőtt, amelyet a tagok a Suede punklemezének neveztek.

Az elveszett busz

  • - ts -

A katasztrófafilmről okkal gondolhatnánk, hogy rövid idő adatott neki. Fénykorát a hetvenes években élte, de rögtön ki is fáradt, s a kilencvenes évekre már kicsit cikivé is vált. Utána pedig már csak a fejlődő filmkészítési technikák gyakorló pályáján jutott neki szerep.

Rokonidők

Cèdric Klapisch filmjei, legyenek bár kevésbé (Párizs; Tánc az élet) vagy nagyon könnyedek (Lakótársat keresünk és folytatásai), mindig diszkréten szórakoztatók. Ez a felszínes kellemesség árad ebből a távoli rokonok váratlan öröksége köré szerveződő filmből is.