Egy ma már szociológiai közhelynek ható tézis genuin gondolata, egyetlen hasonlat forrásjelölés nélküli átvétele jelenti a plágiumvád alapját, melynek a szerző e "tényirodalmi" regényében utánajár - s kutatásai folyamán sokkal messzebbre jut, mint várnánk, vagy mint ő maga tervezte volna.
A belga író a prehistorikus régészet történetéről szóló kisdoktori értekezésének kutatási fázisában találkozik a meglehetősen sokoldalú, ám Dél-Afrikán kívül gyakorlatilag ismeretlen Eugéne Marais könyveivel, melyek már azzal meglepetést okoznak, hogy tanúságuk szerint szerzőjük, megelőzve a "hivatalos", "akadémista" módszereket, úgy ötven évvel ezek kidolgozása előtt hozzálátott az emberszabásúak szisztematikus megfigyeléséhez azok eredeti élőhelyén, a vadonban. Ám még nagyobb meglepetést okoz, hogy Marais homályban maradásának legfőbb okaként egyik könyvének előszava azt nevezi meg, hogy "egy világhírű európai szerző plagizálta művét" - ráadásul az egyetlen Nobel-díjas belga író, Maurice Maeterlinck. Bizonyítékokat persze még csak hivatkozás formájában sem fűz ehhez ama előszó szerzője - emiatt kezd valamivel később kutatásba Reybrouck, melynek eredményeiről egy keresetlen módon megalkotott regényszerkezetbe foglalva a Dél-Afrikába tett utazás élményeinek leírása közben számol be; útleírásában minden látható-tetten érhető kimódoltság nélkül jelennek meg korábbi franciaországi és németalföldi kutatási tapasztalatai. Miközben szuggesztív és természetszerűleg szubjektív elbeszélése elsősorban Marais meglehetősen szerteágazó és gazdag munkásságának nyomait kutatva szerveződik, egyre több és egyre pontosabb megfigyelést tesz a szociokulturális különbségekről, az akkor (2000-ben) mindössze hatéves posztapartheid rendszerről és a nyelvi jellegzetességekről - hovatovább ezek egyre fontosabbá válnak számára.
Különös figyelemmel veti bele magát az eredetileg a gyarmatosító hollandok anyanyelvéből önállósodott, majd a különböző bennszülött törzsek és a további gyarmatosítók és telepesek nyelveinek keveredéséből létrejött afrikaans nyelv jellegzetességeinek vizsgálatába, kiemelve, hogy az afrikánerek nyelvi síkon is milyen erősen küzdöttek az angolok dominanciája ellen, miközben az afrikaans az apartheididőszak egyetlen hivatalos nyelve volt, s emiatt mára, amikor több bennszülött nyelv is hivatalos státuszt kapott, valamelyest "rossz emlékű" is; a hivatali ügyintézés jellemzően a szintén hivatalos angol nyelven történik. A szerző többekkel találkozva vitatja meg az afrikaans nyelv jellegzetességeit és változatainak kialakulását, többek között például a maláj nyelv egyes szavainak megjelenése kapcsán egy gőzfürdőben (egy olyan masszőz társaságában, akinek felsőteste látványától "homoszexuális lesz az ember") csodálkozik rá az egyes nyelvváltozatok sokféleségére és gyakorlatilag végtelen variálódási lehetőségeire - nem ártott volna, ha minden lexikai tényközlésnél magyar fordítást is kapunk. (A fordítás egyébként gördülékeny és jól olvasható, a jó pár elütés azonban meglehetősen zavaró; illetve a versbetéteket talán szerencsésebb lett volna egy költővel fordíttatni, főleg pedig nem benne felejteni a szövegben egyes verssorok különböző változatait egymás mellett ebben a sajnos kissé igénytelen kiállítású könyvben.)
A fehér dél-afrikaiakkal találkozva megállapítja, hogy az apartheidrendszer utáni kormányok feketékkel és egyéb színes bőrűekkel szembeni pozitív diszkriminációja csak tovább élesíti a szakadékot közöttük és az őket többnyire csak "kaffernak" nevező fehérek között - Reybrouck már-már empátiával és megértéssel figyeli a rasszizmus eme szélsőséges (ám konkrét erőszakba azért még nem oly gyakran forduló) megnyilvánulásait: politikailag korrekt gondolkodóként a történeti és szociális hátteret figyelembe véve voltaképp nem is tartja elfogadhatatlannak a búrok effajta nézeteit és kijelentéseit, sőt a maguk gondolkodási paradigmájában kifejezetten logikusnak érzi azokat. Át ugyan nem veszi őket, lévén más szociokulturális közegből érkezett, azonban mindezeket itt, Magyarországon olvasva fenntartásaink támadhatnak eme empátiával szemben, legyen mégoly megokolt is - ahogyan egyébként A járvánnyal nálunk egy időben megjelent, A populizmus védelmében című kötetében foglaltakkal szemben is: a mi alapvetően intoleráns szocializációnkkal, többszörösen terhelt történelmi-politikai meghatározottságunkkal ugyanolyan veszélyesnek érzem a mindkettőben megnyilvánuló empátiát és (persze nem kritika nélküli) elfogadást. A járvány végén Reybrouck mégiscsak igazságosnak és jogosnak tekinti a pozitív diszkriminációt a korábbi évtizedek elnyomása fényében, a megfelelő eszközt látva benne az új Dél-Afrika társadalmának felépítésében, ahol "a múlt nem annyira lebilincselő és értelmes, mint inkább fájdalmas és megkerülhetetlen. A múlt több, mint történészek játszótere, egy közösség felnyitott temetője." És amely Dél-Afrika valóban azzá válhat, amit jelmondata ígér: "egység a sokféleségben" - akár egy termeszvár.
Mert bár az író végül belátja, hogy igencsak messze került eredeti kutatási témájától, a termeszvár különböző funkciójú lényeitől, melyeket Marais, majd indirekt módon bizonyítottan Marais-t plagizálva Maeterlinck is a test különböző funkciójú szerveihez-részeihez hasonlított (például a katonákat a fehérvérsejtekhez, a dolgozókat a vörösvértestekhez és vérlemezkékhez), mégis viszszatért a rovartársadalmak és az emberi társadalmak között párhuzamot vonó szociológiai-társadalomtudományi közhely segítségével Marais-hoz - sőt azt gondolja, valószínűleg mindig is ez volt a végső cél.
Fordította Bérczes Tibor. Gondolat Kiadó, 2010, 280 oldal, 3250 Ft
