Zene

Fogadni mernék, hogy Eli Roth álmában sem gondolta volna, hogy renoméját egyszer majd, ha akaratlanul is, maga a nagy Lars von Trier billenti helyre. Az Antikrisztus megtekintése után tengermély rokonszenvvel lehetséges csak a Motel-filmek alkotójára gondolni, aki ugyanúgy a primitív hatásprovokálásban utazik, mint most jeles dán kollégája is, ám ő legalább nem kísérli meg filléres portékáját rétegzett művészetnek álcázni.

A hetedik, s egyben utolsó - jól hangzik, de ez csak a könyvekre mondható el, mert a hetedik és egyben az utolsó Potter-könyvet a filmesek kettéfűrészelték, mint cirkuszi önként vállalkozót a biztos kezű illuzionista, így mostanra a vég kezdete jutott, de persze mindenki, aki eljön, hivatalos a jövő júliusban tartandó második, s egyben befejező végre is. Ellenszere, valamirevaló riválisa továbbra sem akad a sorozatnak, a naftalinból előrángatott Narniáról a legteljesebb bizonyossággal állítható, hogy nem az, a Twilight pedig, habár könyvelésileg számottevő tétel és jelentős tinimozgósító erő, metálos mutálása viszont csak egy igen speciális, s gyorsan múló korban élvezhető.

Szomorú előadás a szolnoki János vitéz: meghal a végén mindkettő, Jancsi meg az ő Iluskája Tündérországban egyesülnek, míg az alföldi kis falucskában két helyes kis kopjafához zarándokol a nép.

Úgy kezdem, mint egy hagyományos kiállításajánlót: menjenek a Ligetbe! Várnagy Tibor galériája a nyolcvanas évektől egyfajta kompenzációs műhelyként, a nagy intézmények elmaradt feladatait pótolva vagy a kanonizált áramlatokkal szemben haladva működik. Olyan művészek állítanak itt ki, akiknek a nagy kurzusok homogenizáló struktúráinál fontosabbak a kísérleti formák, az egyéni hang szabadsága, és az olyan alternatív létmód, amely a kívülállás függetlensége révén autentikussá és hitelessé teszi a megszólalásukat. A Liget Galéria ilyenformán átörökített valamit a földalatti művészet karakterisztikumából, miközben maga az underground a rendszerváltást követően fölszívódott. Könnyen előfordulhat, hogy a kortárs művészet a következő időszakban ismét defenzívába szorul majd, de ez esetben legalább önironikusan tudomásul veheti, hogy vannak bázisok, ahová visszavonulhat.

Szuggesztív, egyfajta hármas oltárra emlékeztető kép fogadja a látogatót. Három hatalmas felvétel Hitlerről. Jól ismert felvétel mindegyik, az elsőn fiatal katonaként látjuk, amint dühösen-dacosan néz a lencsébe, a másodikon a hatalmat már birtokló, kiteljesedett diktátorra pillanthatunk, míg az utolsó egy fotómontázs, Hitler arcának megidézése az emblematikus bajusszal, egy halálfej szokásos szimbólumaival egybeapplikálva. Ám a fények változnak, ha mozdulunk, s a képek mögött felsejlenek először a munkanélküliek és a hajléktalanok - a talaj, amiből a vezér kinőtt -, másodszor az elvakult, vak és éljenző tömegmassza, míg harmadjára a teljes pusztítás képei. E tabló együttesen (és plasztikusan) rögtön elhelyezi a néző kiindulási és végpontját, tematizálja a tárlatot, mely nyolc egységre épül, és így vezet el a kezdetektől napjainkig. Mert tagadhatatlan, hogy a téma mindig aktuális, az utókor folyamatosan keresi a válaszokat a kérdések kérdésére: mégis miképp volt lehetséges? Hans-Ulrich Thamer történészprofesszor, a kiállítás kurátora szerint a Hitler-témától nem tudunk megszabadulni. Ezt erősíti meg az utolsó blokk is, mely a Hitler und kein Ende címet viseli, és azt mutatja be, miképp él tovább a Hitler-kép, hogyan változik a portré az utókor szemében, illetve milyen művészi és propagandaeszközökkel próbálták a háború után az egykor mindenható Führert deheroizálni. Belenézhetünk a Hitler-filmekbe (leghatásosabb az ismert Chaplin-paródia, mert ebben a kontextusban még inkább nyilvánvaló a nevetséges hasonlóság, és nem csak a bajusz miatt) a korai munkáktól egészen A bukásig, láthatunk festményeket, fotómontázsokat, pár szobrot. Roppant érdekes megtudni, hogy bár több művész (mind Kelet-, mind Nyugat-Németországban, többek között Werner Tübke, Sigmar Polke, Baselitz, Beuys) foglalkozott a háborús borzalmakkal, a holokauszttal műveiben, Hitler személye mégis csak ritkán lett megörökítve. Ilyen érdekes kivétel Ulrich Baehr Deutscher Torso VI.-ja 1972-ből, vagy Stefan Hunstein tizenhat részes fotószériája 1998-ból. A művészek leginkább az irónia, a figura kifordítása felől közelítenek az alakhoz, ezáltal is megfosztva őt heroikus tulajdonságaitól.

A Berlinben élő nemzetközi hírű gitárművész ezúttal nem koncertezni érkezett Magyarországra. Õ alapította meg az Európai Roma Zenei Szakkollégiumot a Norvég Alap, a magyar állam, a Nyílt Társadalom Intézet és mások támogatásával. Az intézményben 12-18 éves, elsősorban roma fiatalok kapnak majd zenei képzést, akik hátrányos helyzetük miatt nem tudnak bekerülni a hagyományos zeneiskolákba.

Ki ne tudná, hogy a gyümölcsöktől felforr, majd gennyes lesz az ember vére, így pedig sokkal könnyebb elkapni mindenféle nyavalyát? Vagy hogy a hajhullásra égetett galambürülék a gyógymód, s hogy sajnos a tuberkulózis gyógyíthatatlan, viszont fájdalmait csillapíthatjuk néhány házával együtt elfogyasztott csigával? Nos, aki mindezekkel nincs tisztában, annak nem árt beszereznie egy útikönyvet - már ha az 1599-es év Londonjába tervez hosszabb látogatást. Richard Tames szórakoztató történelemkönyve - az Antik Athén napi öt drachmából és az Antik Róma napi öt denariusból című kötetekkel megkezdett sorozat folytatása - ugyanis ezt a kort dolgozza fel szinte mindenben egy valódi bédekker struktúráját követve. Tames konzekvensen ragaszkodik a jelen idejű leírásokhoz, és e téren legfeljebb annyi kilengést enged meg magának, hogy figyelmeztet: a már most is igen felkapott Shakespeare a jövőben alighanem sokra viszi még.

Az ember azt hinné, azzal lesz a gond egy ilyen koncerten, hogy a volt Felvonulási tér foghíjas macskakövén a nagy hidegben tíz emberből nyolc kificamítja a bokáját az őrült partiban.De nem. Már az első szám után jön a döbbenet.

Zombor konzervatív fiatalember. Első kötetében - még nem regény, már nem novellaciklus - Gerőcs Péter írói alteregójának legfőbb kérdése, melyre 11 fejezeten keresztül keresi a választ, hogy vajon mit is lehetne megőriznie, átmentenie az ember fiának, ha történetesen épp a mában fiatal? Az író válasza alapvetően leíró jellegű, és nem rokonítható egyértelműen a Márton László-i epikával, bár Gerőcs idősebb pályatársára deklaráltan mint mesterére tekint.

Az észak-londoni The Chap első blikkre afféle bennfentes popviccnek tűnik, elvégre lemezeiken meggyűrt tanárnők és kopaszodó programozók vezetnek elő popdalokról szóló ironikus popdalokat. A nevét egy arisztokratikus londoni férfimagazintól kölcsönző formáció igen agyasan és reflektáltan közelít a műfajhoz, hetykén játszadozik a klisékkel és struktúrákkal, tudatosan vegyít elektropopot, krautrockot, funkot vagy épp posztpunkot, a dalszövegek pedig olykor a kortársi közegnek osztanak fricskákat (mint a legutóbbi lemez egyik gyöngyszemén, a világzene-imádaton élcelődő Ethnic Instrumentben).

A munkahelyi alázás, annak is a hidegvérrel elkövetett, elfajzott alfaja hálás színésznői feladat. Amikor udvartartása élén Meryl Streep, Glenn Close, netán Sigourney Weaver fújtat a főfolyóson, hogy valakinek fejét vegye valamelyik meetingen, vagy hajlongó hopmestereitől körülvéve Helena Bonham Carter néz szét országán és rettegett alattvalóin - az ilyesmi szinte mindenkor garantálja, hogy útjára induljon a gyönyör a széksorok közt.

Az ausztráliai Circa saját magáról elnevezett előadása értelmezhető a társulat himnuszaként, de úgy is, mintha három korábbi előadásának (The Space Between; by the light of stars that are no longer...; Furioso) legjobb kunsztjait varrták volna össze új darabbá. A lényeg, hogy a manapság olyan sokszínűvé vált cirkuszművészet meglehetősen új, egészen a kortárs táncba simuló, letisztult verzióját képviselik.

Közel százezer darabos negatívgyűjteményét adta el még életében az Országos Széchényi Könyvtárnak - olvasom -, ennyiből kétségkívül kiállítások tömegét lehetne megtölteni. A Mai Manó Ház két emeletén elhelyezett kevesebb mint száz darab csak töredék, miközben keresztmetszet is.

A Monster Magnet több mint húszéves pályája meglehetősen hektikusan alakult. A Hawkwind inspirálta, legendásan hosszú jammelésekre épülő (lásd a stonerkörökben ma már legendás Tab minialbumot, ahol a címadó tételt sikerült harminc perc fölé hizlalnia az LSD-től szétcsapott brigádnak) korai korszak után lerakták az asztalra azt a mesterhármast - Dopes To Infinity, Powertrip, God Says No -, amely a korai retrós, rock 'n' rollos, stoneres gyökereket megtartva vonultatott fel olyan slágerparádét, ami világszerte ismert és sikeres zenekarrá tette őket. Az ezekre következő Monolithic Baby (2004) már nem lett annyira erős, és ez után történt, hogy a drogpusztító énekes-gitáros-fővezér, az életkora (54 év) végett lassan a következő Lemmy Kilmisternek tekinthető Dave Wyndorf (képünkön) majdnem a halálba küldte magát az ipari mennyiségben elfogyasztott alkohol-nyugtató kombóval, de szerencsére életben maradt, csak a korábbi szikár felépítését vesztette el, és hízott elefántméretűre. Az akkortájt készült 4-Way Diablo annak ellenére sikerült nagyon felejthetőre, hogy a Monster Magnet élőben továbbra is verhetetlen: nálunk két éve a Wigwam klubban mutatták meg oroszlánkörmeiket, idén pedig a Sziget rockszínpadát zúzták szó szerint porrá. Itt tartunk most, ebbe a környezetbe érkezett a friss Mastermind, amit a Wyndorf mellett 1992 óta harcoló Ed Mundell gitáros kiszállása követett, ami, ha nem is rengeti meg a Monster Magnet Wyndorf-által szilárdra rakott alapjait, azért komoly érvágásnak minősül.