Szomorú előadás a szolnoki János vitéz: meghal a végén mindkettő, Jancsi meg az ő Iluskája Tündérországban egyesülnek, míg az alföldi kis falucskában két helyes kis kopjafához zarándokol a nép.
Pedig jól indul: helyes kis falu van a színpadon. Igaz, hiába emlegetnek Alföldet (sőt, Alföldit is, erről majd alább, most csak annyit, hogy a komplexus nagy úr), a háttérfüggönyön édes kis út kanyarog föl a hegyre, helyes kis falusi képeslapházak szegélyezik, egészen az obligát templomig; "lakjon ilyen putriban a díszlettervező" - mondta mögöttem egy tekintélyesnek látszó úr, pedig a kép tényleg szép, és hát pont neki készült; van még malom is, a vizesárokban serényen mosnak, a másik oldalon meg a gonosz mostoha kis viskója, barátságosan füstölő kéménnyel.
"Tyűűűűű, az áldójááááááát!" - az elnyújtott magánhangzók is arra utalnak, hogy itten a színház szép ősi hagyománya, a közönség föltételezett és kívánatos igényeinek a kiszolgálása lesz favorizálva, mégpedig a háromszög jegyében: egyszerűség, hatásvadászat, didaxis. Elvben lehetséges, hogy Balázs Péter - aki rendezőként és francia királyként is ott van a színpadon - tudott volna gondolni valamit a Petőfi Sándor költeménye nyomán született Kacsóh Pongrác-Heltai Jenő-Bakonyi Károly-műről, de mint maga nyilatkozza, nem is igen akart, hiszen a darab maga a rendezés; utóbbihoz elég követni a kottát. Nem az a baj ezzel, hogy rögvest megy a kukába százötven évnyi színházi teoretikus munka a rendezés mibenlétéről, és nyomában megannyi életmű, hanem hogy ez a tudatlanságból fakasztott meggyőződés a reneszánszát éli manapság, ráadásul - teszem hozzá gyorsan - nem csak a politikai jobboldalon, bár kétségtelenül ott van többségben, kétharmadosban legalább.
Zászló is kerül hamar a színre: túl nagy és nem elég nagy. Túl nagy a színpadi igényhez, és nem elég nagy a világnézeti igényhez, ráadásul a közepén két angyalka tartja a címert, ami pont olyan, mintha rávasaltak volna egy matricát. Aztán jön a gonosz mostoha, aki a meséből előpattant vasorrú bábát mintázza, e nemben amúgy pompás kabinetalakítás: úgy rikácsol, hogy mindjárt tudjuk, mesét hallunk.
És érkezik Kukorica Jancsi is, ölében hozza a kis fekete pulit; a kutya édes, és belefacsarodik a szívünk, hogy beteg szegény, hisz' miegyébért fogná egy helyre kis juhászbojtár az ölében a helyre kis magyar szimbólumot -, de nem beteg, csak félő, hogy elszaladgál a színpadon, ezért a megmutatás után gyorsan ki is szalad (nyilván kis kolbászkarikát kínálnak felé a járásban).
Amúgy intenzív folklórbemutató közepette múlnak el az első rész jelenetei; a nem túl invenciózus, bár kétségtelenül színes és népi táncjelenetek nem engednek semmiféle drámai bárányfelhőt a kék égre: a frissen verbuvált katonák vidáman mennek "megvédeni Európát", na hiszen.
A tánckar és a statisztéria flottul válik a francia király udvari népségévé a második részre: mindenki felölti a francia trikolórt (képzelem a felhördülést, ha odakint valaki azzal bírná jelezni a magyarságot, hogy piros-fehér-zöldbe öltözteti a színészeket). Viszont beszélnek magyarul, ami kifejezetten szép tőlük, ha már a magyar csapatok védik meg őket a töröktől - igaz, kicsit törik a nyelvet, de csak prózában. Amúgy ez a rész igazi komédia - erről a francia királyt alakító Balázs Péter rendezőként is gondoskodik, például azzal, hogy megkérdi Jancsit, hová való, majd amikor ő azt feleli, "alföldi gyerek vagyok" (ad notam: "vazsmegyei gyerek vagyok én"), a francia király imigyen szóla: "Alföldi? Nem ismerem"; amiben az a szép, hogy a közönségnek lövése sincs a poén agyafúrt rétegzettségéről, és az a még szebb, hogy a kritikusok jelenlétében Balázs Péter igazán erősen igyekezett a poént meg nem történtté tenni. Vagyis hiába erőlködik Kertész Marcella mint francia királylány, nem lesz borongós az ő viszonzatlan szerelme a János vitézzé avanzsált Jancsi iránt; marad vicces.
Aztán Jancsi megkapja a rossz hírt és mellé a rózsát; el is jut rendben Tündérországba, útját visszhangos sötétség, szárazjég és füst keretezi, közben gyorsan telik az idő. Tündérország a várakozásokkal ellentétben jeges, vízszínű táj, tokkal-vonóval globális, sőt globalista: ebből nyilván egy van csak a földön, és az se magyar. Iluska flitteresen-csillogósan egy hintán ereszkedik alá az ő Jancsijáért, Jancsi fenékig üríti a bürökpoharat, mely neki kicsit sem bürök, pedig a vége halál; két gerle csókban forr össze, furulya szól, de már hiába; a fátylas kórus énekel, a táncosok táncolnak, és a pár el is tűnt odafönt. Aztán már csak ez a bizonyos két kis kopjafa van hátra a falusi dombocska tövében.
Kár a Jancsi szerepében föllépő Bot Gáborért - az ő alakítása sínylette meg leginkább, hogy nem volt rendezői gondolat, a képességeiből ugyanis futotta volna a megvalósításra. Geszthy Veronika élvezettel énekli Iluskát, több dolga neki sincs; Lugosi Claudia a gonosz mostohát viszont sem a "kottára", vagyis a pőre darabra, sem a nem létező rendezői gondolatra nem bízta, hanem maga turbózta föl konstans látványossággá. A Bagót játszó Barabás Botondnak komoly nehézségei voltak az énekléssel, így föl sem tűnt, hogy a szerep szinte nincs is.
Szomorú, vékonyka, szerény invencióról és kevéske tehetségről árulkodó előadás ez - minderről leginkább a színpadon sokszor civilként tébláboló statisztéria árulkodik.
Pedig nagy és melldöngetős beharangozások hirdették a jobbos igazgatókat militánsan begyűjtő és a kurzushoz vélt és valódi előnyökért igazodó kuncsorgókat befogadó Teátrumi Társaság egyesületi kiadványában, hogy itt aztán az igazi magyar János vitéz lesz majd terítéken és színpadon; helyrehozandó azt a tűrhetetlen bakit és csorbát, amelyet a Nemzetiben Alföldi Róbert ejtett a művön. A dilettantizmus, a hatalmi agresszivitás és gőg sok mindent képes kiizzadni magából manapság, de tehetséget még véletlenül sem. A magyarság-együttható, a kebeldagasztás ma kurrens hívószó a politikában és a politikát (lakájaival együtt) csöppet sem érdeklő kulturális életben, melynek leginkább teátrális epizódjai azok, amelyekben a különféle pozícióaspiránsok egymást tapossák a hatalmasságok előszobáiban - de aki igazán magyar, és nemcsak a szívet dobogtató, de az elmét is megjárató János vitézt akar látni, az a Nemzetibe váltson jegyet, amíg még lehet.
Szigligeti Színház - Nagyszínház, Szolnok, november 12.
