Ellenben Harrynek minden újdonsült jövevénynél és percnyi divatfinál szélesebb a holdudvara, mely az évek során mit sem szűkült. Biztos alapokon nyugvó, ismerős és befogadó ez a közeg, egy félvér produkció, azaz britül beszélő óhollywoodi holmi, melyen a vakmerőbb vagy csak kevésbé jó tanuló direktorok otthagyták a kézjegyüket, még ha nem is többet, mint egy roxforti fába vésett "itt jártam"-ot. A sorhoz negyedikként, egyszersmind utolsóként csatlakozó David Yates eddig sem sokat eredetieskedett, és ezt a jó szokását továbbra is őrzi; olyat, hogy nézz már ide, ez aztán egy szép és karakteres yateses megoldás volt - nos, ilyet egyelőre még senkitől sem lehetett hallani, pedig a brit tévés iskolákon nevelkedett filmrendező a Főnix rendje óta felügyeli a sorozatot. Cuarón és Newell a szerzői műveleteket elvégezte, mondhatni, belülről bomlasztották a potteri rendet, Yatesre pedig, mint a királyi javak hű kezelőjére a franchise karbantartása és a kontinuitás szavatolása maradt. Gondnoksága alá esett-esik Harry kamaszsága és fiatal felnőttkora, meg persze a könyvek által előírt ezernyi fordulat - ennyi záros határidőn belül teljesítendő kötelezettség mellett az is szép, ha egy-egy részlet jól nevelt lázadásba kezd, s nem mozdít semmit se előre, hanem épp levegős jelentéktelenségével tüntet. Például, ha a kamaszok kamaszul viselkednek, és nem mint akik a mítoszteremtő és világmegváltás-bizniszben nyomulnak. A Halál ereklyéiben néha ilyesmire is adódik alkalom, egyébként meg ugyanolyan erőltetett menetben zajlik a mesemondás, mint azt már megszokhattuk. Inkább illusztráció az egész, ami mögül - ez sem új keletű érzés - mintha hiányozna a nagy mű, ami indokolttá tenné a nagy csinnadrattát. Részleteiben azonban ez ma a piacon kapható legjobb minőségű varázslat. Harry pótszer, de király a betevő varázslatpótlékok között.
Az InterCom bemutatója
