Zene

Harmincötezer néző egy magyar rockzenekar koncertjén - nem tudom, hogy ez utoljára az Illésnek vagy az Omegának sikerült-e, a Tankcsapda 20. születésnapi szuperkoncertjén mindenesetre többen voltak, mint egy éve ugyanitt Iron Maidenen. Ha valaki utoljára a tízéves jubileumon látta a Tankcsapdát, annak halvány fogalma sem lehetett, hogy mi a franc történik a színpadon - mit keres ott a tizennyolc kamerás stáb, a háromszáz lámpa, a nyolcméteres tűzoszlopok, a mozgatható LED-fal, több kivetítő, az állami ünnepeket idéző tűzijáték (még a közönség feje fölé is kilőnek néha két-két rakétát).

Bobby Gillespie-re és csapatára vagy húsz éve vár a magyar rajongók meglehet, kicsiny, ám annál elszántabb csapata - körülbelül akkortól lehetett elcsípni az ős-Scream egy-egy koncertfelvételét: a főszerepben persze Gillespie-vel, aki csak a mikrofonállvány segítségével tudott állva maradni (az interjúkban pedig - akkor még - kerek perec letagadta, hogy bármivel is ütné magát). Azután jött a Loaded óriási sikere, a 91-es legendás Screamadelica, a sztori további része pedig jól ismert. A PS mostanáig termeli az albumokat: a Beautiful Future című tavalyi például egészen szórakoztatóra sikeredett, és remek ürügyet teremtett egy újabb turnéhoz.

Az 1996-ban alakult amerikai zenekar pályafutása során nemcsak jó lemezeket készített, hanem két kimagaslót is: a 2003-as Feast Of Wire-on és a tavalyi Carried To Duston a mariachi zenekarok jellegzetes megszólalása tökéletesen kiegészíti a fülledt, alternatív countryba hajló rockzenét. A Calexico első magyarországi koncertjére múlt szerdán a Sziget Világzenei Nagyszínpadán került sor, a koncert előtt tíz percen át faggathattuk Joey Burns énekes-gitárost, a zenekar fő dalszerzőjét.

Két héttel ezelőtt a Visszhang rovatban már dicsérgettem az azonos című lemezt, amely aztán valóban megszólalt a Szigeten, mégpedig a Zene a rasszizmus ellen című nulladik napi program dzsesszvonulatában. Tizenkét zenész állt (meg ült) a színpadon - és még csak azt sem lehet mondani, hogy a lemezen szereplő több mint harminc közül, mert a megjelentek nem is mind szerepelnek a felvételen. Itt van mindjárt az egyik főszereplő (bár ki nem volt itt főszereplő!), a trombitás Nicholas Payton, aki kétségkívül vett át Miles Davis hangzásából, és/de ezzel együtt egészen kiemelkedő és öntörvényű zenésznek mutatkozott. Az ő szólamát például a lemezen még Wallace Roney játszotta, értelemszerűen sokkal szűkösebb kibontakozási lehetőségek mellett. A felvétel nem biztosított annyi helyet a szólóknak, mint az élő fellépés, ahol darabról darabra haladva mindig egy-egy újabb zenész villanthatta fel képességeit, akiknek a sorában ott ült például Badal Roy, a Miles Davis több 70-es évekbeli felvételén szereplő tablás, vagy például az egyenesen Indiából érkezettek közül az elektromos mandolinon játszó U. Srinivas, aki egészen meglepő, néhol torzított futamokat kényszerített ki a hangszeréből, némiképp átvéve a gitár lemezbéli szerepét. A lemezen és a koncerten is jelen volt Rudresh Mahanthappa. Az indiai származású és Amerikában élő altszaxofonos hihetetlen teljesítményt nyújtott intenzitásban és világos dallamvezetésben egyaránt.

A levél igen hálás drámai - inkább tágabban: irodalmi - alapanyag, kellék, színezőelem vagy dramaturgiai szervezőerő; tanítják is minden kreatívírás-iskolában, hogyan kell konfliktust csiholni egy első blikkre ártatlannak tűnő levélváltásból: elég, ha késik a posta vagy a postás, bár ezt is Shakespeare találta ki. Bízvást remélhetjük, hogy a szentimentalizmusban fölvirágzott levélregény (és legújabb kori kishúga, a levéldráma) hamarosan átadja helyét az elektronikusan megvalósított irodalmi remekműveknek: jön majd az első színpadi mű is (vagy már jött is?), mondjuk gmail.com címmel.

A Nap az Isten - szögezte le utolsó szavaival 1851. december 19-én Joseph Mallord William Turner, s hamarosan lecsukta sokat látott, 76 éves szemét. Legkitartóbb barátja és monográfusa, John Ruskin őrizte meg az akkor már évek óta alig szóló mester esszenciális mondatát, a nagy festőét, akit kortársai rejtélyes zseninek és kellemetlen embernek, követhetetlen különcnek és ragyogó tehetségnek tartottak; egy szájból fújva hideget és meleget: depresszióvá fokozva Turnernek a meg nem értettségből fakadó bánatát.

Talán nem árulok el titkot, ha elmondom: a hős mamó meghal a regény végén. Szigorú, kegyetlen, szagos kötényű ez a nagymama, akihez nem volt jó odabújni, de akinek kíméletlen nevelési módszere mindvégig összecseng a falu gunyoros világával és a gyönyörű falusi világ gazdag nyelvével. Csupa ellentmondás a könyv, és ez a legnagyobb erénye. Nem is az árvaság (elcsépelt írói témája), hanem a gonosz mamónak a halála lesz megrendítően tragikus: "Sanyi bácsi a csutakról felállva hozzám szólt: kicsi leánykám, nagyanyád meghalt, csodálkoztam, hogy hát ezt is lehet mondani? Akkor nem nyitja ki már a szemét, pedig neki dolga, hogy velem legyen. Sírtam aztán a csutakon, Sanyi bácsi rátette kezét a fejemre, a könnyek miatt a tyúkokat nagyon érdekesnek láttam, majd előttem röpült mamó, ment fölfele, mint az eső, csak vissza, ment a hasas szatyorral, kontya átúszta a felhőket."

Aki tizenévesen Leia hercegnőnek hívja a jobb kezét, rossz ember nem lehet, annál inkább fanatikus rajongó, olyan, aki órákon át képes elvitatkozni azon, vajh az idős Csubakka kopaszo-dik-e? Rajongani jó, ránctalanítja a lelket, és nyilván filmkészítéshez is megfelelő serkentő. A Csillagok háborúja huszonéves kattantjai (valahonnan Kelet-Amerikaipitéből) 1998-ban elhatározzák, hogy ők márpedig elugranak egy illegális exkluzív vetítésre a Lucas-birtokra, hogy mindenki előtt láthassák a Baljós árnyakat.

A sörkalauzok felől maradéktalanul rózsás a kép, Hrabal még mindig az Arany Tigrisben, Svejk szelleme közös fotózáson - csontvázból is csak egyet őriz az útikönyv, az Orloj örökös tagját, csontos ujjai közt a harangkötéllel. Mariusz Szczygiel egynapi olvasásra felírt kis, piros szembesítőkönyvében viszont nincs hiány a cseh (fél)múlt csontvázaiból, a lengyel szerző (talkshow-vezér és újságíró) példásan sokat tud arról, hogy az elmúlt száz évben mi edzette a cseh gerincet.

Venetian Snares, vagyis Aaron Funk, a breakcore műfaj legelborultabb, egyben legkreatívabb figurája magyarországi kötődéseit sokan ismerhetik: hősünk jó ideig élt Budapesten, és összecimborált Pándi Balázs dobossal, akivel aztán dolgozott is együtt, egyebek mellett a Pink + Green című VS-kislemezen (vonatkozó interjúnkat lásd lapunk 2009. január 29-i számában). Itt-tartózkodásának emlékét pedig a teljes egészében magyar dalcímekkel (és a Szomorú vasárnap Billie Holiday-féle verziójának remixével) ellátott lemeze, a Rossz csillag alatt született őrzi.

Az író és a fényképész 1947-ben utazott 40 napos látogatásra a Szovjetunióba: ebben az évben kötötték meg a párizsi békeszerződéseket, ekkor indult a Moszkva és tábora által elutasított Marshall-terv, ez volt a két tábor közötti status quo fenntartásához ragaszkodó Truman-doktrína meghirdetésének az éve. Megkezdődött a hidegháború.

Nagy múltú árukapcsoláshoz van szerencsénk: kezdetben vala a dicsőséges amerikai képére formált játék katona (a kisfiúkra vadászó szektor válasza Barbie-ra) - az ő vállaira épült a birodalommá terebélyesedő játékmárka, melybe idővel a képregények, a számítógépjátékok és a rajzfilmek is beépültek. Mire a játékfilmesek is felfedezték a műanyag harcosokat, már nemcsak a legkülönfélébb fegyverzetű és vérmérsékletű józsik állomásoztak a polcokon, de a mindenkori action-figure trendeknek megfelelően az ellenségkép és a járműpark is változatos formákat öltött.

A régi vágású külvárosi strandok, mint az albertfalvai vagy a cinkotai, már jóval a tavalyelőtti vízforgatós EU-szabványosítás előtt bezártak, de ha alaposabban körülnézünk, ha nem is hasonló profilú (meszes medence, csapvíz, IV. osztályú kocsma, vállfás öltöző), de mindenképpen szokatlan helyen működő fővárosi fürdőhelyekre bukkanhatunk.