Zene

Ahhoz képest, hogy mindig is a (brit és amerikai) középkorúak nagy kedvenceiből (a cukormentes countryból, Neil Young és az érett Beatles világából) építkezett, a chicagói zenekar bámulatosan sokáig el tudta kerülni, hogy rásimítsák a "papa rockzenéje" feliratú matricát, a nagyon profi, nagyon elegáns, de közben elég unalmas zenét játszó zenekarok szégyenbélyegét. Visszatekintve egyértelműnek tűnik, hogy a korai lemezek frissességéhez és játékosságához az énekes/gitáros Jeff Tweedy dalírói zsenijén túl szükség volt a rengeteg hangszeren játszó Jay Bennettre is, akinek nehéz természete állandó vibrálást eredményezett (lásd a 2002-es Wilco-filmet!), és aki szinte minden számba bele tudott csempészni valami egyszerű, mégis hihetetlenül szellemes díszítést, amitől a legszimplább számok is meglódultak a fellegek felé (gondoljunk például a zongorabetétre az A Shot In The Armban vagy az infantilis dobgép-hangokra a Heavy Metal Drummerben!).

Kislány tolja hazafelé babakocsiját a norvég falucska néptelen utcáin. Megáll egy autó, a különös sofőr rábeszéli a lányt, szálljon be, majd ő hazaviszi.

Szombat reggel arra ébredtünk, hogy vége van a hetvenes éveknek. Immár biztosan kiment a bőrünk alól a múlt század azon bennünk felejtett fullánkja, mely szerint ami van, az úgy is marad. Úgy is marad örökké.

A "friss" hazai megjelenés a szerző 1990-es Végzetes érdekek (Everybody Wins) című filmje, minek kapcsán - kell-e mondani, vesztünkre - arra gondoltunk, körülnézünk a honi halpiacon, tartunk egy kis áttekintést a magasan jegyzett életmű elérhető tájain. Nos, az egykori dühöngő ifjak, az ötvenes-hatvanas évek brit új hulláma, a free cinema egyik elindítójának s a későbbi hollywoodi maestrónak itthon az említetten kívül csupán az 1978-as Pokolról pokolra (Who'll Stop the Rain) című filmje létezik DVD-n. Aki nem dobta még ki a VHS-lejátszóját, boldog ember, mert kikölcsönözheti A francia hadnagy szeretője (1981) viseltes kópiáját. Az olyan művek, mint a free cinema alapvetésének számító Szombat este, vasárnap reggel vagy éppenséggel a profi, jó ízlésű életrajzi filmek egyik népszerű mintadarabja, az Isadora (1968) meg úgyis csak megzavarnák a kotnyeles közönséget. Persze kapásból tudnánk tíz-tizenöt hasonló kaliberszámú nevet mondani, akinek ugyanez a sorsa a hazai pályákon - pusztán a miheztartás végett. Hogy messzebb ne menjünk, van egy fogadásunk arra is, hogy az irály másik három legendája, Tony Richardson, Lindsay Anderson vagy John Schlesinger is ilyen cipőben jár a magyar DVD-kölcsönzők mellé.

A Viltin Galéria virtuális focipályáján nyolcan sorakoztak fel a kezdőrúgáshoz. A vendégek térfelén egyetlen játékos árnyéka látszik: ő Puskás Öcsi, a legendás Aranycsapat kapitánya, a Real Madrid csatára, a Halhatatlanok Klubjának tagja. Személyét a Puskás Ferenc-hagyaték képviseli, míg szemközt "a magyar művészet válogatottan jó képviselői" állnak, akiknek "tiszta reflexiói" - legalábbis a kurátor szándéka szerint - "a hagyaték eddig még nem látott oldalára is fényt derítenek". Sportnyelven szólva: az összecsapás érdekesnek ígérkezik - de talán nem árulok el titkot, ha már most elmondom (a végeredményre kíváncsiak addig fogják be a fülüket), hogy a nemes küzdelemben a hazai csapat sajnos elbukott. Nem mintha nem láthatnánk jó vagy érdekes műveket, csak éppen Puskás sztársága megkérdőjelezhetetlen (hogy mást ne mondjunk, 2006 óta a magyar diákok által a spanyolországi Calar Alto Obszervatóriumban felfedezett, 82656 számú kisbolygó viseli a nevét); ellenében pedig (sajnos) nem tudunk a nemzetközi művészeti életben is elismert és kiugróan tehetséges alkotót kiállítani. Ehhez kevés, bár nagyon dicséretes, ha egy művész heti rendszerességgel focizik, vagy személyesen találkozhatott a legendával, esetleg mostanában éppen a focipályában (mint tájképben) rejlő lehetőségek izgatják. Az meg végképp érthetetlen, hogy miként kapcsolható össze a kortárs progresszív művészet az emlékállítással vagy a mementókészítéssel. Mindenesetre tény, hogy - néhány kivételtől eltekintve - a hagyatéki anyag és a műalkotások nemigen viszonyulnak egymáshoz, így legegyszerűbb a tárlatot két különálló kiállításként kezelni.

Egyáltalán nem meglepő, hogy Goldoni darabjai mindenhol és bárhol otthon lehetnek: bársonyfüggönyös színházban és szabadtéri fesztiválon, súlyos profik és lelkes amatőrök kezén. A zsámbéki produkció egyik sem - leginkább ígéret, egyelőre be nem váltott. Amúgy Goldoni erre is jó: biankó csekk.

A konzervatív gondolkodás magyarországi feltámasztásáért ma az Ablonczy Balázs szerkesztette Kommentár teszi a legtöbbet. Ennek az erőfeszítésnek az intellektuális jellegét részben az adja, hogy a főként fiatal történészekből és politológusokból álló szerzőgárda nem a jobboldali politikai közbeszédet tekinti hagyománynak. Az ifjú szerzők ezt többek között azért tehetik meg, azért lehetnek ilyen emelkedettek, mert - írásaikból ítélve - képesek nemcsak magyar, de külföldi nyelven írt szövegek olvasására és értelmezésére is. A tudatlanságából, provincializmusából erényt (hazafiságot) kovácsoló magyar jobboldali talpas értelmiségtől egy világ választja el őket - a szellemi közélet szerencséjére.

"Ez a jegyzőkönyvecske Radnóti Miklós magyar költő verseit tartalmazza. Kéri a megtalálót, hogy juttassa el Magyarországra, Ortutay Gyula dr. egyetemi magántanár címére..." Manapság alighanem ez a rövid, tragikus szöveg, Radnóti Miklós úgynevezett Bori noteszának beírása tartja fenn a köztudatban a jeles néprajztudós és tevékeny közéleti férfiú nevét, aki 1978-ban bekövetkezett haláláig oly nagy utat járt be a Szegedi Fiatalok Művészeti Kollégiumától a kisgazdapárti miniszterségig, vitéz Kozma Miklós pártfogásától Rákosi Mátyás óvó jóindulatáig. Gyérült ismereteink azonban mostantól jócskán kibővülhetnek, hiszen az Alexandra Könyvkiadó hozzálátott Ortutay Gyula több évtizeden át serényen gépelt naplójegyzeteinek kiadásához, s már meg is jelent a háromrészesre tervezett sorozat első darabja, az 1938 és 1954 közötti feljegyzéseket tartalmazó vaskos kötet.

Két döntetlent is magáénak tudhat a képregény-feldolgozások újkori reneszánsza; Louis Leterrier Hulkja másképp volt ugyan rossz, mint Ang Lee-é, de mindkét produkció elismerő fanyalgással zárult: tisztességes munka - nyilatkozták a sportági vezetők, ami kb. annyit tesz, mint nőben az érdekes arcú.

Első ránézésre még mindig riadt távolságtartással kezeli az ember az ilyen, egymástól távoli forrásokból összefolyatott, keresztezett zenéket, pedig ezt csinálta maga Miles Davis is. Fuzionáltatta a dzsesszt a rock'n'rollal, a soullal, a funkkal, és zseniális dolgok jöttek ki a kísérletből, mondjuk az 1970-es dupla Bitches Brew albumtól kezdve folyamatosan, egészen az utolsó koncertfellépésekig, amikor a közönségnek hátat fordító Davis már éppen csak belereccsentett egyet-egyet a hangszerébe, az viszont nagyon hátborzongató tudott lenni. Ez a lemez meg magát a Miles Davis-életművet ereszti rá indiai zenei alapokra, amelyek aztán beleszervesülnek az alapanyagba, átformálják, és új életre keltik.

Köztudomású, hogy az osztrák- magyar arisztokrácia mellett az angol főnemesség és polgárság tette a legtöbbet Joseph Haydn érdekében: kétszeri londoni tartózkodása után kielégült művészi becsvágytól duzzadó kebellel és nem kevésbé kicsattanó, fontoktól repedező pénztárcával érkezett haza. Az angolok (noha a monográfia egyik szerzője amerikai, a másik német) most a Grove-féle zenei lexikon szócikkét külön kötetben megjelentetve tették le hódolatuk újabb jelét az asztalra - és Malina János gáncsolhatatlan fordításában, hála istennek, a miénkre is. Egyszerűen, tisztán felépített munka.

Annak ellenére, hogy becsülettel végigrágtam magam az eddigi Mars Volta-életművön, és nem is mondanám, hogy hiába, hiszen tény, hogy értékes anyagokat készített a két afrofejű muzsikus (Cedric Bixler-Zavala énekes és Omar Rodriguez-Lopez gitáros) vezette gárda, egyik lemez sem tudott akkora hatással lenni rám, mint a két főnök korábbi zenekara, a 2001-ben feloszlott At The Drive-In, különös tekintettel utolsó lemezükre, a Relationship Of Commandre, amely a huszonegyedik század egyik legizgalmasabb alkotása, és nem csak a kompromisszummentes poszt-hardcore színtéren. Ezúttal erőteljes poposodást ígért a két főnök, ami, valljuk be, rá is fért volna a Mars Voltára az eddigi anyagok színes és izgalmas, de sokszor barokkos túlzásokba csapó eklekticizmusa után.

A szeniorok versenyében az idei romkom válogatót Sandra Bullock nyerte, már ha pusztán a pályamunkák anyagi vonzatai alapján ítélkezünk. A Nász-ajánlat, melyben a (film szerinti) korát messze meghaladó művésznő Alaszkával méri össze a bájait, minden várakozáson felül teljesített - de vajon akkor miért nem jött össze ugyanez Renée Zellwegernek, hisz ő meg a fagyos Minnesotában futotta le az idei romkom köröket.

Minek nem tud örülni a magamfajta irodalmár e nagy hőségben, mikor felüdülésképp középkori walesi legendák olvasásába mélyed! Például az Efrog fia Peredur című történet egy motívumának: Arthur király várában megjelenik egy csúf hajadon, és megrója a hőst, amiért a sánta király udvarában nem kérdezett rá az ott látott csodák - például a három helyen vérző lándzsa - jelentésére, pedig ettől a király meggyógyult volna. Kedvenc részem Wolfram von Eschenbach Parzivaljából, amikor Sigune az ötödik könyvben elátkozza - mindközönségesen gennyes farkasfognak nevezi - Parzivalt, mert Munsalväsche titokzatos várában nem kérdezte meg a beteg Amfortast, mi baja, noha a kérdés megszabadította volna gyötrelmeitől.