A levél igen hálás drámai - inkább tágabban: irodalmi - alapanyag, kellék, színezőelem vagy dramaturgiai szervezőerő; tanítják is minden kreatívírás-iskolában, hogyan kell konfliktust csiholni egy első blikkre ártatlannak tűnő levélváltásból: elég, ha késik a posta vagy a postás, bár ezt is Shakespeare találta ki. Bízvást remélhetjük, hogy a szentimentalizmusban fölvirágzott levélregény (és legújabb kori kishúga, a levéldráma) hamarosan átadja helyét az elektronikusan megvalósított irodalmi remekműveknek: jön majd az első színpadi mű is (vagy már jött is?), mondjuk gmail.com címmel.
A levéldrámában lepkeszárnyon száll az idő, és senki nem várja el a nézőtéren, hogy ennek látható jelei legyenek - nagy előny ez, a színészek és a díszlet szempontjából is, amit fokoz, hogy a másik oldalról a múló idő sem árt az opusnak, öregedhet a színész, no meg a díszlet is. Ráadásul a levélváltás többnyire két ember közt zajlik - a kevés szereplős színmű gazdasági és egyéb előnyeit pedig nem kell ecsetelnünk. A levélszínművek majdnem levehetetlenek a műsorról - lásd Gurney Szerelmes levelek című darabját Hernádi Judit és Gálffi László előadásában; ez mindjárt a titka is a dolognak, két jó színész, akit imád a közönség. Vagy három: Katherine Kressmann Taylor Címzett ismeretlen című levéldrámája tényleg dráma - és ugyancsak nagy siker Pető Kata, Kulka János és László Zsolt előadásában a Spinozában -, hármójuk története ugyanis már elég ehhez.
A Thália Színházban bemutatott Csókol anyád című darab szerzője egy bizonyos Sam Bobrick és a felesége, Julie Stein (van nekik három nagyszerű felnőtt gyerekük, egy csodálatos vejük, és két fantasztikus unokájuk, és jó néhány sikeres közös darabjuk, mind komédia, mert Sam imádja hallani a közönség nevetését). Anya és fia leveleznek - még az internetvilág előtt, csigapostával.
A szerzőknek sikerült írniuk néhány levelet - de nemigen sikerült darabot írniuk: füle még került, farka már nem. Domináns anyuka kel itt életre a maga energikus érzelmi terrorizmusával - és hozzá gyönge fiúcska, a maga zavarodott lelkivilágával. Halad előre a pszichológia diktálta forgatókönyv - szerintem egy egész darabot föl lehetne fűzni erre a felállásra (akad is hasonló a klasszikusok között), alig picivel több fantázia kéne hozzá; igaz, akkor nem nevetne annyit a közönség -, mígnem (elég gyorsan) az íróházaspár kifogy az érzelmi zsarolás - szabadulni vágyás témakör kézenfekvő fordulataiból, és egy talán létező humorlexikon lapjairól, talán a tabloidok címlapjáról merít további ötleteket.
Így jön a képbe a mama ezotériaföllángolása: a következő férj a tibeti szerzetesek közé viszi őt, sőt: ő maga a Mester. Számos informatív levélrészlet tudósít erről az egzotikus világról, mígnem csúfos véget ér a túlvilágon is otthonos Mester: a kissé infantilis fiú bosszúból megeteti egy oroszlánnal. A mama visszatér megszokott civilizációjába, majd hamarosan összejön egy transzvesztita táncossal, akivel legfőbb konfliktusa, hogy a férfi elhordja az ő kiskosztümjét.
A fiú közben Elvis Presleyt parodizál (aki, mint tudjuk, még mindig él), és közben bejárja az Államok néhány kies vidékét. A mamát pedig előbb vendégnek hívják amerikai talkshow-kba (Oprah, ki más), majd ő maga vezet talkshow-t, válik celebbé és mindenki életmód-tanácsadójává, lásd Soma. De a fiú közben végképp eltűnni látszik, a levelek nem jönnek, egészen öt évig, amikor is belép az ajtón egy elegáns, magabiztos, öltönyös úr - hinni se fogják: a páciensjelöltből pszichiáter lett. Pont, mint az életben.
Az Orlai Produkció és a Thália közös előadásán sok rendeznivaló nem akadt, de amit kellett, azt Znamenák István abszolválta: hagyta helyzetbe jönni kiváló színészkollégáit, akikért az író sem tett ennyit. Vári Éva játssza Dorist, az ő kifogyhatatlan és szüntelen viruló eszköztárával, magabiztos ízlésével, finom öniróniájával - szóval lehengerlő. Olyannyira az, hogy még az olyan színpadilag képtelen helyzeteken is hajlandóak vagyunk átsiklani a kedvéért, mint amikor valaki egy asztalnál ül, levelet ír, és hangosan szótagolja a szavakat.
Nagy Ervin nehezen találja ezt az anyafüggő fiút - ezen nemigen lehet csodálkozni, itt bizony az anya a főszereplő, a fiú legföljebb untermann. Tán ezért, hogy Nagy Ervin igyekszik egyrészt saját bevált játékstílusába, másrészt a figura kliséibe fogódzkodni; nem nagyon veszi komolyan ennek a közhellyé nemesült anya-fiú kapcsolatnak az átkait, pedig próbálkozhatna vele, csinálhatná igaziból, amit most igyekszik letudni rendesen. Az Elvis-paródia meg egy vadnyugati tánc van arra, hogy felvillantsa benne a komikust: felvillantja.
A díszlet - ciki. Nincs is tervezője a színlapon. Az ötlet - egy borítékot mintázó fal, előtte asztal és két szék - még hagyján, bár ez se túl eredeti; ráadásul képtelen átmenet a semmi díszlet és a díszlet között: majdnem semmi. Hanem a színház külsejű Tháliában szinte ordít róla a rondaság és az olcsóság (lehet, hogy drága, persze), meg az olcsó utaztathatóság mint cél.
Dehogy bánom én ez utóbbit: utazzon minél többször és minél több helyre, hátha ellátogat hozzánk a szerző, hallgatni a közönség nevetését.
Thália Színház, július 21.
