Zene

A szicíliai vecsernye tagadhatatlanul érdekes opera. Érdekes abban az ironikus értelemben, mellyel a mérsékelt elragadtatást szokás formulázni, hiszen a koncertszámként is közkedvelt nyitányt követően Verdi nagyoperája meghökkentő és igencsak fölös bőséggel kínálja a vadromantikus dramaturgiai patenteket és az olykor teljes negyedórákat egy szuszra átfecsegő zenei semmitmondást. Problematikus egy darab, annyi szent, ám közelebbről vizsgálva immár valódi, s nem kevésbé meglepő érdekességeket fedezhetünk fel benne.

Meglehetős népszerűségnek örvend bizonyos színházi körökben az a hiedelem, hogy a világirodalomnak vannak bármikor elővehető tuti darabjai, amelyek a bennük foglalt nagy emberi problémák okán mintegy maguktól és magukban tarthatnak igényt a közönség kitüntető figyelmére. Most nem is a Hamletre gondolok - próbálják meg elképzelni puszta szövegfölmondással -, mert azt például senki sem vitatja, hogy annak alaposan neki kell veselkedni, és még akkor is kétes a végeredmény (mármint a közönség kitüntető figyelme), hanem azokra az immár klasszikusnak tudott darabokra, amelyek a lélektani realizmust magukra rántva mindjárt megajándékoznak bennünket az ismerősség érzésével.

Időről időre találkozhatunk olyan tematikus kiállításokkal, ahol a kortárs művészet egy-egy, kifejezésmódjától idegen tárgytípussal kokettál. Így volt ez például 2006-ban a Godot Galéria által szervezett tárlaton, ahol a felkért művészek nyakkendőkre festettek, vagy 2008 elején a VAM Design Center Fazonigazítás című kiállításán, ahol a kurátor értéktelen hamisítványokat bocsátott az alkotók rendelkezésére. A XIX. és XXI. századi lőtáblák Magyarországról alcímű anyag - amelyet tavaly mutattak be a pécsi Janus Pannonius Múzeumban - egy kevéssé ismert képtípust állít a középpontba, a lövészegyletek életéhez kapcsolódó, megrendelésre készült, leginkább helytörténeti gyűjteményekben megtalálható lőtáblákat.

Való igaz, az oroszoknak el kellene számolniuk az elmúlt minimum százéves történelmükkel, feldolgozni minden traumát - különben az utóbbi időben fellángolt "újpravoszláv hevület" oly mértékig fokozódhat, hogy Szorokin nyomasztó jövővíziója, melyet megismerhettünk a tavaly megjelent Az opricsnyik egy napjából (lásd: Szent Oroszország, Magyar Narancs, 2008. június 5. - a szerk.) akár valóságossá is válhat. A Cukor-Kreml ott folytatódik, ahol az opricsnyik Komjagát magára hagytuk, 2028-ban, ám

"Az ilyen regényt a hülye is megérti, és ez kurva nagy dolog" - jegyzi meg a Feleségversenyről annak vége felé III. József magyar király, eredetileg kispesti villanyszerelő. Spiró a korlátlanul korlátolt hülyékről és a hülyeség természetéről írta meg új regényét, de nem arra törekedett, hogy a hülyék értsék meg a művét, hanem arra, hogy mi, olvasók értsük meg a hülyeséget. Kérdés: mit lehet a hülyeségen megérteni? Illetve a hülyeségen nem érteni?

Minden gépnek van valahol egy gombja, amivel ki lehet kapcsolni. Fájdalmasan friss élmény még a világvége, nyilván ez okozza, hogy a gépek elleni szabadságharc legjobb elméi sem jutottak ennél messzebb a felismerésben, de van idejük, az Arnold nélkül újraindított Terminátor-sorozat készítői hosszú távra terveznek.

A Magyar Állami Népi Együttes (MÁNE) afféle töredezett, tánckölteménybe hajló Erdély-antológiát állított a színpadra Farkas Zoltán "Batyu", Mihályi Gábor és Orza Calin koreográfiájára. A nagy múltú hagyományőrző társulat, mint már több darabjában is, azt igyekezett bizonyítani, hogy a széthullóban lévő közösségek táncos-zenés kultúrában rögzült örömét és bánatát át lehet menteni más kulturális zűrzavarokba is, méghozzá szentimentalizmustól mentesen.

Sokat ígérő cím, jó szó, vonzó jelentéstöbblettel, amit nélkülöz a védelem, a pártfogás és a többi hasonkifejezés. E többlet talán az érdek nélküli, mindenek felett álló szeretetet és bizalmat feltételezi.

Buppa, az urbán bringások szócsöve, az ősfixis, minden futár példaképe, a City Cycle Banditos futárszolgálat atyja és nem utolsósorban Magyarország egyik legjobb mc-je 1996-ban megalapította az IMMC nevű hiphopbandát néhány futárbarátjával és a Vinyl Warriorsszal. 2000-ben ki is adtak egy nagylemezt (Scandallum), majd nem sokkal később feloszlottak.

Bár a grafika már réges-rég túllépett a kabinetműfaj határain, még mindig tartja magát az a nézet, hogy a rajzművészet legfeljebb a festészet szolgálóleánya lehet - lemérhető ez abban is, hogy még mindig nagyon kevesen vásárolnak/gyűjtenek sokszorosított vagy egyedi grafikákat. A szombathelyi volt csokoládégyár impozáns és mégis barátságos emeleti termeiben bemutatott, az utóbbi húsz év munkáiból válogatott kiállítás pontosan ezt a kissé lesajnáló elképzelést kívánja megváltoztatni.

Ha egyszer megrendezik majd a legötletesebb zenekarnevek világbajnokságát, a Jönköpingből származó I'm From Barcelona biztosan benne lesz a döntőben. A 28 tagú kollektíva 2006-os debütalbuma (Let Me Introduce My Friends) után kezdetben még csak a "beavatottak" kedvence volt, majd két-három év alatt eljutott addig, hogy most már nagyobb európai fesztiválokon és rangosabb klubokban játszhat.

befutott az örök második mali, feltámadtak angol barátaink, és körülnézünk itthon is, az etnodzsessz és a hardcore népdalok frontján.

Bármennyire azt gondolnánk, hogy az összeomlóban lévő lemezpiac miatt ismeretlen magyar zenekaroknak ma már esélyük nincs lemezszerződést kapni, pláne külföldön, ahol a mérce sokkal magasabb, mint itthon, a helyzet mégis az, hogy akadnak kivételek. Főleg a nagyközönség által kevésbé hallgatott műfajoknak vannak meg a saját, specifikus hálószoba-kiadói, amelyek ha nem is pumpálnak milliókat egy-egy lemezbe, mégis képesek arra, hogy az arra fogékony közönséghez, illetve a kompetens médiához eljuttassák az anyagot. Vincze Ádám