A kisebbségi lét magányosságát, a szülõföld elhagyásának nehézségeit a folklórban manapság nehéz közhelyek nélkül kifejezni. Az Édeskeserû zaklatott, sûrûn váltakozó képei, a táncok, a viseletek sokfélesége, az erdélyi muzsika és ének, a múlt és jelen határait elmosó szürreális árnyjátékok és világítások kiemelik a sztereotípiák világából az elõadást. A legények táncolnak öltönyben és népviseletben is, a tragikus kimenetelû lakodalmak vagy a bevonulás elõtti átdorbézolt éjszakák hangulatát idézve; a nõk szõnek, fonnak, mosnak, de már unják, és akkor elõveszik a hatalmas ütõgardonokat. A piknikus prímás hirtelen lenyom egy csizmaveregetõst, Enyedi Ágnes és Herczku Ágnes a töredezett képeket összefogva szívszorító dallamokat énekel, a háttérben Kovács Gerzson Péter ötletére székely kapu, házi áldás, állát tenyerébe temetõ Ady Endre, unott angyal úszik el. Felkavaró, ahogy a fiatal, kortárs elõadásokban is részt vevõ néptáncosok tehetsége, technikai tudása (kivált ifj. Zsuráfszky Zoltáné) megnyilatkozik. Az új világ ígérete pedig, hogy érezzük a felelõsséget, mi, a közönség vagyunk. A befejezõ képben a tánckar, mintha tengeren kelne át, elindul felénk, de visszafogja magát.
Szívesen biztatnék mindenkit, hogy most nézzen néptáncot, amíg így lehet, és nem egy "nemzetantropológiai" vitrinbe zárva. Akkor is, ha számomra érthetetlen, hogy a MÁNE rezidenciájának miért van ilyen korszerûtlen, nagyszabású produkciókra alkalmatlan színpada és nézõtere.
Hagyományok Háza, május 7.
**** és fél
