KASSE MADY DIABATÉ: MANDEN DJELI KAN Az idén hatvanéves Kasse Mady Diabaté mindig is a "második" volt Salif Keita nyomában, de a nemzetközi színtéren nem tudta kifutni magát. Odahaza prófétaként emlegették, de külföldön a világért sem jött össze, pedig próbálkozott nemegyszer. Előbb Kubában (abból lett a Las Maravillas nevű zenekara), majd tíz évig Párizsban, ahol két albumot is bevetett, egy elektronikusat és egy akusztikusat, visszhang nélkül.
Lényegében csak az utóbbi tíz évben (s már otthon) rázódott helyre a szekér. Egyrészt jót tett Kasse rangjának, hogy énekelhetett Taj Mahal és Toumani Diabaté lemezein, aztán a Kassi Kasse című albumával alanyi jogon is a helyére került: azt Grammy-díjra jelölték, a BBC Rádiónál pedig a 2003-as év afrikai albuma lett.
És most itt van a Manden Djeli Kan, hogy tanúsítsa, Kasse most már biztosan áll a helyén. Felsorakozott mögötte a fél nyugat-afrikai "Ki kicsoda?": Djelimady Tounkara, Toumani Diabaté, Djeli Moussa Kouyaté, Ousmane Kouyaté, Baba Sissoko, Mamani Keita és még sokan mások, akiknek manapság súlyuk van a frissen hagyományos vagy időtlenül aktuális mali tánczenében. Ami tényleg a csúcs, az Diabaté sokat látott hangja, de a szerzeményei is az élvonalból valók, és ha lenne köztük még egy olyan, mint a Kaninba című, akkor odavolnék teljesen. (Universal, 2008) ****
DRESCH QUARTET: RITKA MADÁR Dresch Mihályra gyerekkorában annak a kis alföldi falunak a népzenei hagyománya hatott, ahol nevelkedett. Aztán ahogy felcseperedett, a fekete dzsessz - Johnny Griffin és John Coltrane - kerül elő, ha kérdezik. De a lényeg a két hatás együtt. Az pontosabban, hogy Dresch valahogy zsigerileg egyszerre nép- és dzsesszzenész. Aki mindent tud a kötődésről és az elszakadásról - a formát és a lelkületet tekintve is.
Az új lemezén is. Olykor mérhetetlenül letisztult, "együgyű", akár a legpuritánabb népdal. Aligha véletlen, hogy énekelnie is kell. Máskor meg feszült, kirobbanó, ellenállhatatlanul szabad, akár azok az emlegetett mesterek. Olykor furulya, máskor - messzire rugaszkodva - Szalai Péter tablája szól, s megint máskor, mint tizenöt évvel ezelőtt, Lajkó Félix hegedűje is megszólal. Egyszóval ez a Ritka madár épp olyan súlyos darab, mint amilyen a Mozdulatlan utazás vagy az Egyenes zene volt. Azok számára, akik nem értik félre a "magyar dzsessz" címkét, kihagyhatatlan. (X-Produkció, 2009) *****
OI VA VOI: TRAVELLING THE FACE OF THE GLOBE Néhány évvel ezelőtt a Gotan Projecttel együtt emlegettem a londoni Oi Va Voit, annak kiváló példájaként, amikor egy elektronikus alapú klubzene megőrzi a forrásai mélységét. (Az Oi Va Voi a kelet-európai - s azon belül főleg a jiddis - népzenéét.) Szerencsére a siker sem maradt el, s még meg sem jelent a később listavezető Laughter Through Tears című album, már a leghúzósabb fesztiválokra volt hivatalos a zenekar. Akkor nagyon úgy tűnt, hogy egészen közel a csillagos ég, de olvadni kezdtek a szárnyak. Betegség (a trombitás Jonathan Walton), szólópályák (a hegedűs Sophie Solomon és az énekes K. T. Tunstall) - úgyhogy az lett a vége, hogy szinte a padlóról kellett újrakezdeni.
És láss csodát, miközben három kulcsfigurája lecserélődött, nemhogy feltámadt, de a Travelling The Face Of The Globe-bal az eddigi legjobbját tette az asztalra. Hibátlan etnopop ez, öt-hat ragyogó slágerrel, tele változatossággal és érzékenységgel, frissen, de mindig is tisztában a gyökerekkel. Kitűnő az új hegedűs és énekesnő (Anna Phoebe és Bridgette Amofav), arról nem beszélve, hogy mint minden Oi Va Voi-lemezen, most is adódik hazai szál: a S' brent című jiddis dalban Szalóki Ági énekel. (Oi Va Voi, 2009) *****
PALYA BEA: EGYSZÁLÉNEK Palya Bea anélkül vált nemzedéke legnépszerűbb énekesévé, hogy bármiféle olcsó gesztusra vagy művészi kompromisszumra kényszerült volna. Éppen ellenkezőleg: lemezről lemezre lépett, tágítva-feszítve úgy a maga, mint az érdeklődési körébe eső zenei műfajok határait. Nagyon sok meló és nagyon sok bátor mozdulat van emögött, le a kalappal. Meg persze a gyönyörű hang és hozzá a sugárzás, de ezt máskor már elmondtam.
A tavaly megjelent, s azóta Fonogram-díjas és háromszoros platina Adieu Les Complexes album után Bea egy másképpen személyes lemez felvételébe kezdett - olykor a szabadban, olykor "rendes" stúdióviszonyok közepette -: csak "egy szál énekkel" rögzítve "régi kedvenc" népdalait. Némelyiket hallhattuk már tőle zenekari változatban is: a Kárpátiával, az Etnofon Zenei Társulással vagy a saját bandájával, de ez részletkérdés. Az igazi kérdés számomra az, hogy lehet-e egy lemezen hatvan percig "csak úgy" énekelni. És nem tudok rá válaszolni. Abban a helyzetben vagyok ugyanis, hogy koncerten többet is hallottam már Beától ezekből a dalokból, és akkor varázsoltak, sütöttek, megvolt az érintés, megesett a csoda. De ha felrakom a lemezt, hiába várom. Valahonnan távolról szól, mintha abból a mindent átható személyességből, amire törekedett, valami kint rekedt volna. Mintha egy színházi előadás a rádióból szólna. Attól félek, az "egyszálének" műfajához túl szorosan tapad a jelenlét, a levegő, az összes gesztus és minden kifejezés. Akkor bizony lélektől lélekig. De így, "lemezjátszótól lélekig" - és hatvan percen át - nem működik igazán. Ugyan könnyen lehet, hogy nem a lemezjátszóval, hanem az én lelkemmel van baj. (Sony Music, 2009) **** alá
