Hatvanadik születésnapját ünnepli a szakma nagy öregje, aki több mint harminc éve, a Tilos az Á megnyitóján állt először a pult mögött. Mára viszont szinte teljesen a perifériára szorult, elmondása szerint már a járvány előtt is úgy érezte magát, mintha karanténban lenne.
Magyar Narancs: Mikor léptél fel utoljára?
Palotai Zsolt: A terasznyitás napján játszottam egy zártkörű rendezvényen, előtte viszont legutóbb szeptemberben. A nagy fesztiválok mind elmaradtak, bár amúgy sem hívnak évek óta szinte egyikre sem. Néhány kisebb buli jött össze nyáron, ezt leszámítva közel másfél éve nincs bevételem. Szóval ebből a szempontból nem volt nagy változás, inkább az volt a furcsa, hogy mindenki más is karanténba került. Évek óta tart a tendencia, hogy egyre kevesebb helyen játszom. Sorolhatnám, hogy hány hely szűnt meg, és mi lett helyette. Néha olyan érzésem van, mintha itt sem lettem volna harminc évig, mintha valaki nyomott volna egy delete gombot: akadt olyan szervező, aki azt kérte tőlem, küldjek neki egy mixet, hogy lássa, mégis ki vagyok.
MN: Mi lehet ennek az oka?
PZS: 2015 környékén kezdődött. Akkor még volt Rewind minden szerdán a Corvintetőn, de testközelből néztük végig, ahogy elfogy a közönségünk. Alig volt olyan alkalom, amikor ne jött volna hozzánk valaki elköszönni – sokszor egész baráti társaságok –, mondván, hogy ez az utolsó bulijuk a külföldre költözés előtt. Egy év alatt megfeleződött a nézőszám. Egyszer kíváncsiságból megkérdeztem a Facebook-oldalamon, hogy ki honnan olvas, és csak úgy záporoztak a külföldi városnevek Bristoltól Amszterdamon át Berlinig. Mára a követőim kétharmada már egy másik országban él. A lányom is akkor költözött el Kanadába. 2016-ban játszottunk Londonban magyaroknak, azon a bulin már többen voltak, mint az itthoniak nagy részén. Ez persze a hazai szervezőknek nem tetszett, át is álltak fix gázsiról kapualapú elszámolásra, nem sokkal később pedig teljesen vége lett a Rewindnak, majd a Corvintető is bezárt. Nagyjából ekkor jött el az a pont, hogy beláttam: egyedül már nem tudok annyit keresni, hogy megéljünk belőle. A feleségem régi vágya volt, hogy kipróbálja magát a vendéglátásban, így a maradék megtakarításunkból nyitottunk egy éttermet a Kazinczy utcában. Azonnal beindult a hely, de először a személyzet tagjai közül néhányan, aztán pedig a tulajdonosok károsítottak meg. Két év előkészület után alig 10 hónap után be kellett zárnunk, elbuktunk mindent. Ezután az adósságaink mellett a minimális megélhetésre sem lett volna pénzünk, ha nem segítenek a barátaink. Miután apám is meghalt (Palotai Károly olimpiai bajnok labdarúgó, FIFA-játékvezető 2018-ban hunyt el – a szerk.), a szüleim örökségére támaszkodtunk, ez mentett meg a csődtől az elmúlt másfél-két évben.
MN: Lelkileg hogyan élted meg a színpad hiányát?
PZS: Miután 1992-ben otthagytam a Tilos az Á-t, három évig nem játszottam sehol, csak a rádióban. Most kicsit ugyanez a feeling, hiszen a heti két műsorom egy pár hetes időszakot leszámítva végig megmaradt. Mentálisan nagy segítség volt, hogy ott legalább játszhattam. Az is visszaköszön, amikor két évig nem volt frekvenciánk, de a stúdió működött, csak nem hallott minket senki. Majd amikor visszatértünk, a közönség azt hitte, hogy onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk, de közben mi is haladtunk két évet, így nem nagyon értették, miért nem az van, ami volt. Gondolj bele, hogy most, a másfél év alatt mennyi zenét nem hallottak az emberek bulikban? Viszont a net miatt azért egy kicsit más a helyzet. Egyébként nem sokat változott az életem: itthon ugyanúgy napi 6–7 órát töltök új zenék felkutatásával, mint régen. Úgy fogom fel, hogy ez 24 órás szolgálat: ha néhány napig nem jutok internethez, máris annyi összegyűlik, hogy jó másfél hétbe telik utolérni magam.
MN: Mi jöhet a pandémia után?
PZS: Száz évvel ezelőtt a világháborút követő spanyolnáthajárvány ugyanúgy másfél évig tartott, majd jött a totális hedonizmus, de majdnem minden művészeti ágban ez volt az egyik legizgalmasabb időszak. A hedonizmus valószínűleg most is meglesz, már a teraszok nyitásakor is láthattuk a hajlamot rá. Azt viszont jóval kevésbé tudom elképzelni, hogy művészileg is hasonló szintre készülhetünk. Ha azt nézem, milyen minőségromlást tapasztaltam csak a zenében – háromszor annyi idő alatt találok annyi új zenét csak a rádióműsoromhoz most, mint pár éve – lehet, hogy most jön a legalja. De ez globális probléma, nemcsak bennünket érint.
MN: Ki tudsz emelni emlékezetes pillanatokat a karrieredből?
PZS: 1996-ban játszottam az első jungle bulin a Fővárosi Nagycirkuszban, reggel 7-ig tartott volna, de 5-kor az igazgató odajött és lekapcsolta az áramot, mondván, délelőtt 10-kor előadás lesz, az állatoknak muszáj aludniuk. Közben a feleségem éppen szülni készült Párizsban, nekem is megvolt a jegyem, hogy a buli után megyek én is. Miután visszamentem a rádióba, onnan próbáltam telefonálni, mi van vele, de nem sikerült elérnem. Holtfáradtan elaludtam egy fotelben, délben azzal ébresztettek, hogy megszületett a lányom. Utólag kiderült, hogy én este 10-kor kezdtem játszani, pont amikor a feleségem bement a kórházba. A lányom születési időpontja pedig 5 óra 1 perc, amikor a cirkuszigazgató lekapcsolta az áramot. Talán ezért is áll hozzám ennyire közel a drum’n’bass a mai napig.
2001. szeptember 11. a másik jelentős dátum. Ez apám születésnapja is. Aznap eredetileg nem mentem volna a rádióba, valamiért mégis bementem pár lemezzel, és játszottam másfél órát egy másik műsorban. Pár nappal később visszahallgattam, miket játszottam, és sokkolt az élmény. Kiderült, hogy az első becsapódás előtt negyed órával hagytam abba, és vagy a dalcímnek, vagy az előadónak, vagy a kiadónak gyakorlatilag mindegyik számnál köze volt a történtekhez. Erre most is borzongató visszagondolni. Ezért gondolom magam inkább médiumnak, közvetítőnek, mint művésznek vagy bármi másnak.
MN: A mai tizenévesek bulizási szokásai és zenei ízlése nagyon megváltozott a korábbiakhoz képest?
PZS: A most 25 éves lányomé az utolsó korosztály, akikhez még volt némi közöm, fiatalabbakkal lényegében semmilyen kapcsolatom nincs fellépőként. Nem hívnak az általuk látogatott bulikba, úgyhogy megint csak olyan, mintha karanténban lennék. Mostanra pedig nem is nagyon játszom már olyan zenét. Bár volt, aki azt mondta, inkább örüljek neki, hogy ebből kimaradok, mert cirkusz lett, sok bohóccal. Valamelyik nap belefutottam egy lemezbe, 17 szám van rajta a hiphoptól a house-on át a trapig, a leghosszabb 1 perc 5 másodperces volt, ami 3 percnél hosszabb, már igazi kuriózumnak számít. Egy szett manapság nem tart tovább 40-50 percnél, jó, ha egyetlen verzét lejátszanak a DJ-k az egyes dalokból. Ennél többet felesleges, hiszen a közönség nem meghallgatni akarja a zenét, csak felidézni. Bakelitről és CD-ről ma már nem is lehetne játszani, hiszen mire megtalálod és felrakod, már válthatsz is a következőre. Eljutottunk oda, hogy csak a pendrive és a laptop működőképes ezekkel a zenékkel. Sokkoló volt, amikor először tapasztaltam, hogy egyetlen szám is képes kiüríteni a táncteret. Előttem játszott valaki egy kőkemény drum’n’bass bulin, egy ponton berakott valami finomabb zenét, mire fél percen belül mindenki kiment. Az utolsó Rewind után odajött egy srác köszönetet mondani. Elmesélte, hogy amikor először hívták a haverjai, szívből gyűlölte, amiket játszottam. Két hónapig. Aztán rájött, hogy ez jó, és azóta imádja. Azt válaszoltam, hogy inkább én tartozom köszönettel neki, amiért adott két hónapot. Ma már a legtöbben egy számot sem adnak.
MN: Foglalkoztat az életkorod most, hogy 60 éves lettél?
PZS: Már jó ideje mindig hozzáteszek egy nullát, tehát inkább a hatszázadik jön most. 28 éves koromig ugyanolyan életem volt, mint mindenkinek, de akkor megnyitott a Tilos az Á, s a hely első évében mindennap dolgoztam. De aki aznap nem dolgozott, az is ott volt. Heti hétszer 12–13 órát töltöttem ott, annyira sűrű volt ez az időszak – és még utána is jó ideig –, mintha legalább 5–6 ember életét éltem volna le. A járvány abból a szempontból megkönnyebbülést hozott, hogy elmúlt a stressz a fellépések miatt, de jött helyette egy másik, hogy mi lesz. Viszont több időm volt új zenék felkutatására.
MN: Nehezebben bírod az éjszakázást, mint korábban?
PZS: Ez a szakma kicsit az élsporthoz hasonlít, akkor tudsz legjobban teljesíteni, ha folyamatosan nagy nyomás alatt vagy. Amikor még rengeteget játszottam, sokkal jobban bírtam, mint azután, hogy elkezdtek ritkulni a bulik. A focisták számára is jóval megterhelőbb, ha kispadon kell ülni, mint amikor élesben szerepelnek. Ha, mondjuk, egy órát kell várnom egy buliban, amíg sorra kerülök, abban jobban elfáradok, mint a színpadon. Persze ha túl sokáig pörögsz maximumon, az is előfordulhat, hogy egyszer csak kidőlsz. Velem pont a 30. születésnapomon történt ilyen: elaludtam, senki nem tudott rólam semmit, csak másnap ébredtem fel. Utána azt mondták, hogy ennél szebb ajándékot nem is kaphattam volna. Végre nyugodtan alhattam, akkoriban nem sűrűn volt példa ilyesmire… De a kérdésre visszatérve, ma már nehezebben viselem az éjjeli bulikat, főleg, ha reggel 4-kor kell a legfrissebbnek lenni. Néha úgy érzem, hogy teljesen jól ellennék kizárólag rádiózással is. Az A38-on a járvány előtt délután játszottam vasárnaponként, azt imádtam. Nyugat-Európában egyébként egyáltalán nem divat már, hogy éjfél előtt nincs épkézláb buli. A legtöbb hely 1 körül bezár, ami azoknak is kedvezőbb, akiknek másnap munkába vagy iskolába kell menniük. Talán nálunk is elindult egy ilyen irányú változás, persze most egyelőre azt sem lehet tudni, hogy egyáltalán milyen helyek maradnak talpon.
MN: Mit szólsz hozzá, hogy felmerült a Tilos az Á újranyitása az eredeti néven és helyen?
PZS: Nagyon meglepődtem rajta, hogy a régi csapattól teljesen független emberek ezt jó ötletnek tartják. Persze mivel a név nem áll védelem alatt, jogilag nincs akadálya a dolognak, mégis rettentő szerencsétlennek tartanám.
MN: Fellépni se mennél el, ha hívnának?
PZS: Ha belegondolsz, hogy melyik helyeket működtetik azok, akik beleálltak ebbe a dologba, nem hinném, hogy találnál olyat, ahol az elmúlt években komolyabban számoltak volna velem.
MN: Milyen anyagi kilátásaid vannak?
PZS: A másfél év alatt semmilyen támogatást nem kaptam, és ezzel nem vagyok egyedül. De amikor tavaly június közepén szembesültem vele, hogy a NAV inkasszót vetett ki a számlámra a be nem fizetett járulékok miatt, a négy hónapos karantén után azonnal, az sokkolt. Milliós nagyságrendű tartozásnál járok, tehát még ha újra elkezdenének jönni a bevételek, akkor is hosszú hónapokig azért kellene dolgoznom, hogy nullán legyek. Elképesztő ez az egész, nincs még egy ilyen ország a környéken, ahol ennyire az út szélén hagytak volna embereket. Itt a zeneiparban is leginkább azok kaptak, akik a nélkül is meglettek volna.
Különféle támogatói platformokban gondolkodom, szerintem más megoldás nagyon nincs, mint közvetlenül a közönségre hagyatkozni. A barátok persze segítenek, de méltatlan az egész helyzet. Az igazi kérdés az, hányan lennének hajlandóak erre ismeretlenül, érdek nélkül? Mert akkor az is eldől, hogy valójában mekkora igény van még arra, amit csinálok.
