Zene

Nem tudom, érdemes-e sokat gondolkodni azon, hogy a Stúdió "K" Vakkacsa tojások című előadásában miért egy Samsa nevű alak a főszereplő - na jó, nem a főszereplő, de felbukkan minden kanyarban -, vagy elég csak annyi, hogy Zalán Tibor pihent agyának most ő a kulcsfigurája, és pont.

Maja és Reuben Fowkes, a Budapesten élő kiváló kurátorpáros ezúttal egy érdekes kiállítást, valamint egy nagy problémahalmazt hozott létre. Az utóbbi években 1956 és 1968 fordulatai köré építették föl a kurátori koncepciójukat, így logikusan haladva a harmadik esemény 1989, amelyhez a magyar közelmúltból jelentős változások kapcsolhatók. A kiállítás a szerves kapcsolódás és Keserü Katalin rendszerváltás kori terminológiája jegyében a Forradalmi dekadencia címet kapta.

Értelmiségi életpályák és életképek közül vett, szinte véletlenszerű mintát mutat be az Állatorvos-történeti Gyűjtemény időszakos kiállítása. Az eredeti dokumentumokat jórészt megsemmisítette a történelem egy második világháborús gyújtóbomba-találat formájában, viszont a nagyon aprólékos és mindenfelé szerteágazó, mindenhonnan csipegető műkedvelő kutatómunka alapján eljutunk egy polgárcsaládhoz, egyhez a számtalan hasonló közül, amelynek rákospalotai szalonját Liszt Ferenc néhány látogatása emeli ki az átlagból. A maesztró ugyanis két egész évre magántanítványai közé emelte a Vargáék Vilma leányát (akit előzőleg féltestvére, Nádaskay Béla tanítgatott), s így állandó európai jövés-menései közepette olykor tiszteletét tette a jeles állatorvos családjánál. A kiállítás nem sugallja kifejezetten, mégis úgy tűnik, hogy az épp csak felserdült tanítvány életének ez a kapcsolat mindhalálig ápolt legfőbb élménye volt - annál is inkább, mert férje, akitől egy évtizednyi együttélés után elvált, nem szívelhette az ő zongorázását. Különben miért emlékezett volna még fél évszázad múltán is, hogy Liszt első látogatásakor édesanyja a kedvenc ételével, békacombbal járt az imádott mester kedvében?

George Lucas filmtörténeti heccet hajtott végre, amikor azt írta a Csillagok háborúja elejére, hogy negyedik rész: ha kiröhögik, és soha nem engedik egyetlen Jedi közelébe, márpedig ennek az esélye a premier előtt még nagyon is fennállt, már akkor is elmondhatja, hogy milyen meszszire jutott. Azóta senki sem merte elsütni ezt a poént, így aztán rengeteg egyrészes sorozatot láthattunk a mozikban: Ébredő sötétség, Eragon, Az arany iránytű - néhány a közelmúlt példái közül.

1996-ban, amikor a New York-i Firewater első albuma kijött, legalább három hátast lehetett dobni. Az elsőt már a felállástól: Tod Ashley (a Cop Shoot Cop szabadidős főnöke) olyan palikat hozott össze, mint a gitáros Duane Denison (a Jesus Lizardból), a dobos Jim Kimball (a Laughing Hyenasból), az ütős Yuval Gabay (a Soul Coughingból), a szaxofonos Kurt Hoffmann (a They Might Be Giantsből) és még mások, szintén nem akárkik.

A szerző harmadik verseskötete alcíme szerint "szimultán versek" gyűjteménye, s ezt egyértelműsítő kötetmottóként szerepel Alföldy Jenő felejthető Irodalmi fogalomtárának vonatkozó szócikke: "Többértelmű szövegből felépített költői mű. Előfordul, hogy a szavak hordoznak többféle értelmet [...]".

Riza néni és az ő maceszkuglija közismertek: Körner András receptkönyvnek és családregénynek egyaránt olvasható könyve (Kóstoló a múltból) intim megvilágításban láttatta a szerző dédnagymamájának családi-konyhai viszonyait, rajtuk keresztül pedig a szinte teljesen elpusztított vidéki zsidóság konyhaasztal körüli történetét. Riza néni maceszkuglijától egyenes az út Henrik bácsi datolyatortájához, a lévai kocsmavendéglős rokon azonban már egy konyhán túli, szélesebb kitekintés része: a Klauzál téri Vince Könyvesbolt galériájának fotókiállítása a magyar zsidók mindennapjait térképezi fel, azt az 1867-től 1940-ig terjedő időszakot, mikor a mindennapi élet a boldogulást és nem az életben maradást jelentette.

Este 11, Cadik már a dj-pultnál, szólnak a hiphopból dubstepbe úszó dallamok, gyülekeznek az emberek. A mester helyét lassan átveszi az osztrák The Clonious, aki szépen megszerkesztett mixével kezdi beindítani az immár teltházas tömeget.

Az eddig két dokumentumfilmet jegyző norvég rendező, Rune Denstad Langlo első nagyjátékfilmjében a valóságábrázolás és mitikus világ összepasszításán fárad - meglepő sikerrel. Az északi emberek mélymagányát bemutató ródmúvit (az összes út hólepte) néha-néha oldja ugyan némi humor, de kevesebb depresszió is több lenne a soknál.

A kinőtt zakós nyafka indie-mezőny a tiniket kényezteti, reumás rock 'n' roll veteránok számára sajnos nemigen van mondanivalója. Az elmúlt évtizedet az ugrabugra új-new wave zenekarok uralma jellemezte, alternatívát csak a klónozott énekes-dalszerzők édeskés savanyúsága és a neoprimitív barlangi pszichedelikusok kornyikálása jelentett.

Egyet fizet - negyvenet kap? Ezt azért nem állítja magáról ez az angol eredetiből magyarított kötet, de valóban ennyi európai nagyváros nevezetességeit mutatja be, darabonként öt-tíz oldalon. Langavegur és Mestni trg, Ortaköy és Toompea: a fapados légiutak jóvoltából már nem feltétlenül fotelbéli ábrándozás, amikor a furcsán csengő elnevezéseket ízlelgetjük.

Messze (?) még az év vége, tán az elemes rénszarvasok bőgése sem hallatszik a shopping mallok felől, de azért lassan már összeírhatók a 2009-es besztofok - igényesen szórakoztató popzenei kategóriában például bármely konkrét és virtuális top tenben helyet kaphat majd a Super Furry Animals ez évi produkciója.

Ne ragozzuk túl, de ne is kerüljük meg, vannak egyszeri, megismételhetetlen, kegyelmi pillanatok a popban, ahol mindig elkél egy jó krónikás vagy egy-két pontos pillanatfelvétel. Ilyen helyzet a Crowded House-frontember, Neil Finn 7 Worlds Collide projektje is. A gitáros-énekes 2001-ben trombitálta össze első ízben zenészbarátait némi együttzenélésre, hazai pályára, az új-zélandi Aucklandbe. Akkor, nyolc éve leginkább Crowded House- és Neil Finn-dalokról szólt a történet - melléjük járt egy-egy feldolgozás (Smiths és Pearl Jam, például), és persze a már említett, hozzájuk rendelt vendégek: Johnny Marr, Eddie Vedder, Ed O'Brien és Phil Selway a Radioheadből, a Soul Coughingból ismert Sebastian Steinberg és Lisa Germano hegedűs-multiinstrumentalista. Nyolc év elteltével (idén) Finn ismét meghívókat küldött szét a világba, de a meghívás hosszabb időre, három hétre szólt, és más elképzelés inspirálta - a végeredmény pedig ezúttal egy stúdióanyag The Sun Came Out alcímmel (ne hagyjuk ki ezt se: ismét karitatív céllal, ezúttal az Oxfam nevű szervezet javára).

Hogyan indul el az ember egy ZZ Top-koncertre, túl azon a triviális megoldáson, hogy két héttel előtte abbahagyja a borotválkozást? Egyrészt végighallgatja a diszkográfiát, lehetőleg az Eliminatort megelőző korszakra koncentrálva, hiszen ha ezt a lépést kihagyja, akkor egy és negyed órát kell várnia a klipdalokra, másrészt a hangulat kedvéért, illetve a közismerten autó- és motorbuzi Billy Gibbons gitáros/énekes iránti tiszteletből megnézi mondjuk a Szelíd motorosokat (lehetőleg videón). Aztán már csak annyi marad hátra, hogy körülszimatolja a környéket, hátha Gibbons Európában is eljátssza, amit a levesen túl szokott állítólag: nevezetesen azt, hogy valamelyik legendás járgányát - a Leapin' Limót, a CadZZillát, a Kopperhedet vagy akár a hírhedt Eliminatort - kellő őrizet mellett leparkolja a hely mellett, hadd nézegessék a rajongók. (Ez most elmaradt, nyilván túl drága lett volna Európába reptetni valamelyiket). Ezek után bemegy a csarnokba, és kötelességszerűen vásárol egy korsó sört - figyelem, ehhez a zenéhez csak ez illik, esetleg még a tequila vagy a bourbon -, amit, ha szerencséje van, pont megkap addigra, amikor a trió belekezd a nyitó Got Me Under Pressure-be.